A szlovákiai magyarok üldözését is be kellene mutatni a világnak

Bizonyos értelemben ezért is meglepő, hogy a máskülönben a „Beneš-dekrétumok” címszó alatt összegyűjthető problémákra oly érzékeny magyar politika és sajtó eddig gyakorlatilag alig foglalkozott a számunkra rendkívül fontos témával, amely kezd nemzetközi dimenziókat kapni, s amelynek megvalósítása esetleg segíthetne a nemzetközi színtérre is kivinni a csehszlovákiai magyarok II. világháború utáni jogsértéseit és üldözését.

A Kiűzetések Elleni Európai Központ gondolata az elmúlt három év alatt megkapta a konzervatív kereszténydemokrata CDU/CSU, majd fokozatosan a baloldali szociáldemokrata SPD, valamint a Zöldek támogatását is. Tavaly nyáron a szövetségi parlament, a Bundestag határozatban állt ki az elképzelés megvalósítása mellett. Gerhard Schröder kancellár – bár eleinte szkeptikus volt – most már többé-kevésbé szintén támogatja az ügyet, belügyminisztere, Otto Schilly pedig nyíltan mellé állt. Ugyanakkor éles bírálatokat kapott az az elképzelés, hogy a központ Berlinben legyen létrehozva, és német szervezet vezesse, ahogy azt a kitelepítettek szervezeteit tömörítő Kiűzöttek Szövetsége eredetileg javasolta.

„Nem szabad megengedni, hogy a német kitelepítettek szervezetei váljanak a tervezett központ vezető erejévé. Ha az elképzelés megvalósul, akkor mindenképpen el kell érni, hogy abba beleszólásuk legyen a cseheknek, lengyeleknek és más nemzeteknek is, amelyek országaiban a szudétanémetek korábban éltek. Amennyiben ez nem így lesz, nem szűnik meg, hanem tovább erősödik a bizalmatlanság a felek között” – nyilatkozta június közepén Berlinben Günter Grass, a Nobel-díjas német író, aki a ma lengyel Gdanskban született. Bár az író ismert fenntartásairól a kitelepítettek szervezeteinek tevékenysége iránt, egyértelműen ő is azt állítja, hogy „a kiűzetés bűncselekmény”. A szudétanémet szociáldemokraták szintén a közös európai kiűzetés elleni koncepció mellett foglaltak állást. Grass azt is elutasítja, hogy a központ Berlinben legyen. Ő a cseh és a lengyel határhoz közeli Görlitzet javasolja a központ székhelyének. Berlin ellen szólt Gerhard Schröder német kancellár is. „Berlin, mint székhely azt a veszélyt rejti magában, hogy a kiűzetést német problémaként fogják értelmezni” – nyilatkozta.

Bár nagyon valószínű, hogy a szudétanémet szervezetek valóban elsősorban saját problémáikat kívánták volna a központban bemutatni – s erről a jelek szerint továbbra sem tettek le –, a viták során az elképzelés szélesebb összefüggéseket kapott, s összeurópai problémává alakult, mint ahogy valóban az is. Ugyanis nemcsak a németek voltak elűzve, s nem is a németek elűzésével született meg ez a probléma. Emlékezzünk viszsza a 20. század húszas éveire, amikor létrejött a török–görög lakosságcsere, melynek következményeként az egykori kisázsiai tengerpart virágzó görög települései (például Efezosz, Szmirna) mára már teljesen törökké váltak. Vagy a másik, a sokkal durvább, s az előbbinél egy évtizeddel korábban történt esemény, amikor a törökök kitelepítették, s szinte megsemmisítették az örményeket, s ezt a mai napig sem akarják beismerni. Franz Werfel A Musza Dagh negyven napja című világszerte nagy visszhangot keltett regénye bizony fájdalmas olvasmány. Éppen ezért érdemel nagyobb figyelmet az a tény, hogy néhány tucat közép-európai értelmiségi, ahelyett, hogy elutasították vagy bírálták volna a szudétanémet kezdeményezést, csatlakoztak hozzá, támogatásukról biztosították, s egyben megpróbálták az összeurópai irányba elmozdítani.

„A 20. század folyamán az etnikai származás, a nemzeti érzés vagy a vallási hovatartozás alapján mintegy 50-70 millió európai volt kiűzve, áttelepítve vagy áttelepülésre felszólítva, deportálva vagy kényszermunkára ítélve. A kulturális sokszínűség visszavonhatat-lanul meg lett semmisítve. Az európai kiűzetés, áttelepítés és deportáció történelmi összefüggései ugyan nagyon eltérőek, de az érintettek szenvedései mégis nagyon hasonlóak és összemérhetőek” – olvasható a Közös emlék, lépés a jövőbe című július közepén kiadott felhívásban, amely alatt olyan személyiségek aláírása található, mint Hans-Dietrich Genscher (volt német külügyminiszter), Bronislaw Geremek (volt lengyel külügyminiszter), Petr Pithart (a cseh szenátus elnöke), Petr Mareš (a cseh kormány alelnöke), Günter Grass (Nobel-díjas író), Kertész Imre (Nobel-díjas író). A felhívás aláírói a lengyel Sziléziában fekvő Wroclaw (németül Breclau, magyarul egykoron Boroszló) városát tartanák megfelelő helynek, ahol az európai kiűzetésekkel foglalkozó dokumentációs, kutató és múzeumi központ létrejöhetne. Néhány nappal a felhívás nyilvánosságra hozatala után Pithart azt is felvetette, hogy a központ esetleg Csehországban, valahol az egykori szudétanémetek lakta vidéken is létrejöhetne. A témáról folyó vita természetesen semmiképpen sincs még lezárva.

Sőt! Számunkra, szlovákiai magyarok számára most kezd valóban érdekessé válni.

Nyilvánvaló, hogyha a központ megvalósul, akkor nem csupán a szudétanémetek kitelepítésével fog foglalkozni. Az sem valószínű, hogy az egész európai kiűzetési problémát fel tudná karolni, hiszen a korábban említettekhez hozzá kellene adni a mához még nagyon közeli délszláv háborúk szörnyűségeit is. Az látszik tehát reálisnak, hogy mindezeket a területeket a központban – mondjuk valamiféle kiállításon, könyvtári dokumentáció keretén belül – jelezni lehet, s kell is, de részletesebben és behatóbban a központ a közép-európai, a második világháborúhoz kapcsolódó kitelepítésekkel, erőszakos népmozgatásokkal foglalkozna. Ide tartozik a szlovákiai magyarságot ért, második világháború utáni erőszak bemutatása is. El kellene érni – persze mindez csak akkor érvényes, ha a terv megvalósul –, hogyha valóban létrejön egy ilyen központ, akkor abban az oda látogató emberek, illetve kutatók megtalálhassák a szlovákiai magyarok csehországi kényszermunkára való elhurcolásának, a magyar–szlovák lakosságcserének, a reszlovakizációnak a bemutatását és dokumentumait, információs bázisát is. Ez politikusaink feladata lenne. Ebbéli, máig sem orvosolt – még csak jelképes szinten sem – gondjainkat, bajainkat ily módon is a nagyvilág elé vihetnénk, hogy az is megismerhesse a történelmi tényeket, az igazságot, még ha az a mai szlovák és cseh politikai körök, valamint a közvélemény számára nem igen kedves. Nem véletlen, hogy a Kiűzetések Elleni Európai Központ gondolata éles elutasításra talált a cseh nacionalista és kommunista berkekben, amelyek egyenesen provokációnak tartják. Magam részéről meg vagyok győződve arról, hogy semmiképpen sem provokáció, de egy támogatásra méltó elgondolás, amelyet magyar részről is a lehető legnagyobb erővel támogatni kellene. Ne feledjük: gyakorlatilag alig van olyan nemzetközi fórum, amely a szlovákiai magyarok problémáival is foglalkozna. Az európai integrációs szervezetek számára nem nagyon vagyunk érdekesek, s figyelemre méltók, túlontúl kicsik vagyunk, s gondjaink a nagyoknak nem fájnak, nem is ismerik őket. Számunkra ezért minden olyan lehetőség, ahol – akárcsak jelzés értékűen is – valahogy bemutatkozhatnánk, sőt problémáinkat is kiteregethetnénk, rendkívül fontos, s minden ilyen lehetőséget ki kell használni. Természetesen nem reális azt hinni, hogyha létrejön a központ, s abban a szlovákiai magyarok második világháború utáni kálváriája is bemutatásra kerülhetne, akkor az egycsapásra gondjainkat is megoldaná. Bizonyára nem. Azt azonban mindenképpen elősegítené, hogy ez a kérdés kikerüljön a nemzetközi közvélemény elé, s az objektív, hiteles információkat kapjon róla. S ez egyáltalán nem kevés.