A szlovák diplomácia kezdetei

Ezen az állásponton volt Milan Kňažko is, aki akkor a külügyminisztériumot irányította, viszont Chmel esetében a miniszterelnök, Vladimír Mečiar – Kňažko sokszoros szóbeli és írásos győzködése dacára – megmakacsolta magát. Chmelt visszahívták a posztjáról, és vagy másfél évig nem nagykövet, hanem ideiglenes ügyvivő képviselte Szlovákiát Budapesten. Egyszersmind a „prípad Chmel” külön fejezet lett abban a diplomáciatörténeti kézikönyvben, amelyet Miroslav Mojžita nagykövet, az adott időpontban a szlovák külügyminisztérium hivatalának vezetője írt meg és adott közre a Szlovák Tudományos Akadémia kiadójánál, a Vedánál „A szlovák diplomácia formálódása 1990 és 1992 között” címmel, Michal Kováč volt köztársasági elnök és Eduard Kukan jelenlegi külügyminiszter hitelesítő ajánlásával.

A bevezetőben felidézett história tulajdonképpen ismert, hiszen maga Chmel számolt be róla a Moja maďarská otázka című könyvében és a szlovák külügyi szolgálat különválásának sok momentumát megörökítette Jiří Dientsbier, hajdani csehszlovák külügyminiszter is Od snění k realitě címmel közreadott emlékezéseiben. Mutatja azt az útkeresést, amely az új állam születését szinte törvényszerűen kísérte. Mojžita nézőpontja szerint Szlovákiának külpolitikai szempontból is szüksége volt az önállóságra, mivel a korábbi közös államban érdekeit nem kielégítően képviselte a közös diplomácia, és mindenképpen a kor igényeivel volt összhangban, hogy Szlovákia önállóan érvényesítse azokat az érdekeit, amelyek eltértek a cseh céloktól.

Az egyik ilyen pont kétségtelenül a magyar kérdés volt. Úgyis, hogy – ugyancsak Mojžita szerint – a szlovák önállósodási törekvésekkel szemben sokszor hangzott el a prágai riogatás: gyengék, sőt védtelenek lesznek a magyarokkal szemben. Ugyanakkor azonban a cseh fél erős késztetést érzett, hogy a csehszlovák–magyar viszony kényes ügyeit a szlovákokkal intéztesse. Az sem vitatható, hogy a rendszerváltás utáni magyar diplomácia némely képviselője, mindenek előtt Jeszenszky Géza külügyminiszter meglehetősen különösen viselkedett a magyar–szlovák találkozókon. Mojžita könyvében az egyik legrokonszenvesebb diplomataként szerepel a korábbi főkonzul, majd a Magyar Köztársaság első pozsonyi nagykövete, Boros Jenő, akit emberként is, szakmailag is ugyancsak megbecsül a szerző.

Mojžita módszeréhez tartozik, hogy a dokumentumok mellett mozgósítja az emlékeket. A sajátjait meg másokét. Például érdekes, ahogyan tudatja, hogy Milan Kňažko miként tért vissza Pozsonyba Prágából, ahol Havel tanácsadója lett a rendszerváltás után. Kňažko azt vette észre, hogy a korábbi naponkénti tanácskozások az elnökkel egyre ritkábbak lesznek, majd eljutottak odáig, hogy már csak véletlenül találkozott a folyóson Havellal, aki csodálkozva jegyezte meg: „Jé, Milan, te itt vagy?” Kňažko javasolta Magda Vášáryovát a közös állam bécsi nagykövetének, de Jiří Dientsbier külügyminiszternek nem nagyon tetszett az ötlet, úgy vélte: a színpadról túlságosan nagy az ugrás a nagyköveti funkcióig. Kňažko erre megkérdezte Dientsbiert. hogy a kazánházból a külügyminiszteri székig talán nem nagy az ugrás? Kňažko arra célzott, hogy Dientsbier – eredeti foglalkozását tekintve külpolitikai újságíró – a normalizáció évtizedeiben fűtőként kereste kenyerét. A miniszter értette a célzást és nevetett. ĺgy lett Vášáryová az egyik legsikeresebb szlovák diplomata, akinek Csehszlovákia szétválásakor felajánlották a bécsi cseh nagyköveti posztot, de ő inkább Szlovákiát választotta, noha Mečiarék idején a külügyi szolgálatot el kellett hagynia.

Felmerülhet az a kérdés, hogy nem túlságosan korai hozzálátni azoknak az eseményeknek a tudományos igényű feldolgozásához, amelyek alig 13-15 évvel ezelőtt történtek és amelyek szervesen hozzátartoznak az immár önálló szlovák állam történetéhez? Talán még azt is állíthatnánk, hogy meglehetősen jelentős a késés. Vegyük példaként az Osztrák–Magyar Monarchia romjain felépült új államokat. 15 esztendővel a Csehszlovák Köztársaság kikiáltása után, 1933-ban kezdi el Ferdinand Peroutka fő művének, a Budování státu-nak a közreadását, amely mindmáig az első és egyetlen tudományos hitelességű munka erről az időszakról (még ha fanyalognak is a lustább történészek, hogy a szerző „csak” újságíró volt és semmilyen szakképzettséggel nem rendelkezett). És ekkor már nagyjából ismertek voltak a kor politikai szereplőinek személyes emlékei.

Ugyancsak ezen a másfél évtizedes korhatáron belül jelentek meg a magyar októberi forradalom, az „őszirózsás” vezetőinek, de az ellenforradalmi politikusoknak is az emlékezései. Például egy családon belül, ám kibékíthetetlenül ellentétes álláspontot tükrözve gróf Károlyi Mihály 1923-ban, apósa, gróf Andrássy Gyula 1925-ben adta közre memoárjait. Persze, szokták a szükséges távlatok objektivitásra inkább szorító hatását emlegetni. A távlat azonban nem biztos, hogy garantálja az objektivitást. Az emlékezet azonban garantáltan módosul, romlik – objektíven. Tehát sohasem lehet eléggé korán feldolgozni a történéseket, amelyekről gyanítható, hogy a történelem részei lesznek. Van magyar érdek is a szlovák diplomáciatörténet kidolgozása. Részint azért, mert a két ország kapcsolatrendszerének alakulása sohasem volt és sohasem lesz közömbös Magyarország számára sem. Részint pedig talán annak is elérkezett az ideje, hogy valaki nekilásson annak tanulmányozásához: milyen szerepe van a diplomáciai életben a magyar nemzetiség politikai aktivitásának? Ez pedig már általánosabban értelmezhető problematika, közép-kelet-európai érvénye is lehet.