A „szent tehén” bőgése

Egy „szent tehenet” megböködni tehát komoly felelősség és mazochista hajlamokra utaló tett. 2005. április 23-án sor került a XIV. Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Verseny döntőjére és gálájára, melyen magam is részt vettem. Egyedülálló rendezvény ez, nincs párja a Kárpát-medencében, mivel a döntőbe több mint 3000 szavaló közül jutnak be a legjobbak. A gyerekek tehetségesek és magabiztosak voltak, tanáraikat pedig csodálat és megbecsülés illeti áldozatos társadalmi munkájukért, hiszen a felkészítést mindenféle ellenszolgáltatás nélkül, szabadidejükben végzik.

Nem tudom, miként voltak megszervezve a rendezvény regionális fordulói, mert a főszervező nem vette a fáradtságot, hogy értesítse azok helyszíneiről főtámogatóját. Ezért most csak a „bűzlő halfej”-ről, a gáláról szeretnék szólni, melynek jellemzése rövid és egyszerű: esetlenség, fejetlenség, szervezetlenség és az önkritika teljes hiánya a főszervező részéről.

Igen, tudom, azt mondja majd, ez az ő részéről társadalmi munka, és a jelen helyzetben és anyagi lehetőségek között nem képes többre. Valóban, mindez enyhítő körülménynek is számítana, ha a rendezvény nem lenne immár kiemelt finanszírozású, és a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma nem részesítette volna 830 000 koronás (plusz a Magyarországról érkező pénzek) támogatásban. (Összehasonlításul felvázolom, hogyan is alakult a rendezvény finanszírozása az elmúlt években: 1999 – 325 000 Sk, 2000 – 376 000 Sk, 2001 – 376 000 Sk, 2002 – 588 000 Sk, 2003 – 520 000 Sk, 2004 – 621 000 Sk). Külön elszomorít, hogy (az egyik bennfentes elmondása szerint) ebből a pénzkeretből a szervezők mintegy 200 ezer koronát szántak a regionális fordulókra, a döntőre és a gálára pedig 600 ezret. Már maga a megnyitó is kriptaszagúra sikerült (a műsorvezetők sem voltak urai a helyzetnek – nem is lehettek, hiszen alig tudtak kiigazodni a szervezők által kezükbe nyomott papírfecniken), a zsűri két elnöke elmondott egy-egy „temetési beszédet”, és csodálkoztam, hogy nem esett mély depresszióba a nézősereg. A zsűri elnöke szavalni próbált, ami kudarcba és kuncogásba fulladt, mivel először nem abból a versből kezdett idézni, amelynek címét bejelentette, és amikor végre megtalálta a kellő szavakat, csak elmormolta azokat, mintegy megmutatva – miként nem szabad. Igen, kérem, a gyerekek a nézőtéren észrevették ezt, és csalódottak voltak. Egy kislány előttem ekként szólt barátnőjéhez: „Ez értékel itt minket, aki csak nyögi a verset?”.

gála „csúcsa” a díjkiosztás volt, valódi paródia. Mivel a műsorvezetők rohamtempóban sorolták az egyes kategóriák helyezéseit, a díjátadóknak fogalmuk sem volt, kinek is kell átadni a díjat. ĺgy aztán a gyerekek vagy egymás között cserélgették azokat, vagy úgy kellett a színpadon kérdezgetni, hogy ki kicsoda. És mindezt, bizony, a nézők is érzékelték, a szünetben és a rendezvény után sűrűn szóvá is tették.

Azt hallottam, ez a kavarodás az én bűnöm. Pár nappal a gála előtt ugyanis felhívtam a főszervezőt, és megkérdeztem tőle, megengedi-e, hogy felajánljak néhány díjat. Mivelhogy szavaiból arra következtettem, kevés a díj, felajánlottam 11 különdíjat és egy minisztériumi különdíjat azzal, hogy a zsűri tegyen ajánlatot ezek odaítélésére, megjegyezve, hogy örülnék neki, ha a minisztériumi különdíj próza kategóriában találna gazdára. Fél órával a gála kezdete előtt a főszervezőnek fogalma sem volt arról, mit akarok tőle. „Nem kell díj, van már elég” – szinte rá kellett erőszakolnom. Később azt is sikerült megtudnom, meg sem említette a zsűrinek, hogy ajánlatot tegyen ezekre a díjakra. ĺgy aztán az idő szorítása miatt minden kategóriában a negyedik helyezett kapta a különdíjat. A minisztériumi különdíjat, ez esetben a zsűri ajánlására, Motyka Ildikó kapta, megérdemelten. (Zárójelben jegyzem meg: nagyon örülök annak és követendőnek tartom, hogy roma gyerekek is szép számmal részt vettek a versenyben, egyes régiókban ugyanis már ők teszik ki a magyar iskolákba járók többségét, számunkra is fontos tehát, hogy azonosulhassanak a magyar kultúrával és annak értékeivel.) Summa summarum: adva van egy egyedülálló felvidéki magyar rendezvény, vannak kitűnő pedagógusok, akik ebben az elsivárosodó és elanyagiasodó világban is hajlandóak a gyerekekkel foglalkozni, és adott a kitűnő „gyermekanyag”, amellyel csak törődni és foglalkozni kell – meghálálja. Sajnos, mégis vegyesek az érzéseim. Egyrészt örömmel tölt el, hogy van egy kitűnő rendezvény, mely az azt életben tartó kitűnő embereknek hála, immáron tizennegyedik évfolyamát tudja maga mögött, és megvan már a kellő finanszírozási háttér is. Szervezési hanyagságok és nemtörődömség miatt mégis majdnem botrányba fulladt a rendezvénysorozat utolsó fázisa. Csorba esett a gyerekek sikerélményén és a felkészítő pedagógusok sem kaptak kellő elismerést. Ezúton is kérem az önkormányzatok illetékeseit és az iskolaigazgatókat, ne feledkezzenek meg róluk, és ha szűkös anyagi lehetőségeik lehetővé teszik, jutalmazzák meg munkájukat, mert nem csupán a gyerekek, nem is csak a maguk, hanem mindannyiunk érdekében végzik áldozatos munkájukat.

Végezetül, tisztelt főszervező, hadd idézzek önnek egy, a klasszikussá válás útján haladó előadóművészt: „Nem kell ide se búcsúlevél, se szép szolid fax, itt már csak a lapát marad.”

A szerző a kulturális tárca kisebbségi főosztályának vezetője