A szabad fű felé?

A törvénymódosítás végleges formája egyelőre nem ismert, ám annyi már tudható, hogy a „fogyasztót védené”. Azaz az a személy, akit egy füves cigivel kapnak el, nem esne azonos elbírálás alá azzal, akinél egy egész zacskó marihuánát találnak. Afelett valóban érdemes elgondolkodni, hogy egy-egy kíváncsi középiskolás vagy egyetemista jövőjét érdemese eldózerolni, lehetetlenné téve, hogy erkölcsi bizonyítványt igénylő munkahelyen dolgozhasson, azért, mert egy átbulizott éjszaka során elpöffentett egyetlen füves cigit, és pont belefutott egy rendőrjárőrbe. A válasz inkább nem, mint igen, azaz a drogterjesztő és a fogyasztó közé semmiképp nem szabad egyenlőségjelet tenni. Ezt a különbséget azonban már a jelenleg hatályos büntető törvénykönyv is figyelembe veszi, azzal, hogy akinek sikerül elhitetnie a bírósággal, hogy a nála talált drogot személyes használatra tartotta, enyhébb büntetést kap, miközben csekély mennyiségnek a három adagot, nagyobb menynyiségnek pedig tíz adagot tekintenek. (Tíz adag pedig már egy kisebb, jelentéktelen lakótelepi dílernél akkora mennyiséget jelenthet, amivel kisebb ügyfélkör esetén már érdemes az utcára kimozdulni, és „csak” az öt évig terjedő szabadságvesztést kockáztatja vele, szemben a kábítószer-terjesztésért adható 3–10 évvel, mely minősített esetben, vagy nagy mennyiség esetén természetesen akár az életfogytiglani szabadságvesztésig is felkúszhat.) Borec módosítása az előzetesen elérhető információk szerint tehát a jelenleg is meglevő irányt erősítené tovább azzal, hogy kisebb mennyiségű marihuána birtoklása nem bűncselekmény, hanem szabálysértés lenne. Bűncselekmény maradna viszont a kemény drogok birtoklása, de kis mennyiség esetén enyhülne a büntetési tétel, illetőleg a szabadságvesztés helyett pénzbírság is szóba jöhetne. Anélkül, hogy most felsorakoztatnák a liberalizálást támogatók és ellenzők egyébként jól ismert érvkészletét, azok közül is kiválogatva a racionálisakat, amelyekből mindkét oldalon van, e sorok írójának – aki egyébként nem híve a drogliberalizációnak – leginkább a törvény alapfilozófiájával van baja. Azaz: a jogalkotó tudja, hogy a kábítószerfogyasztás rossz, de szemet huny felette. Képzeljük el, ha ezt a filozófiát alkalmaznák más bűncselekmények esetében. Ad absurdumig víve a gondolatkísérletet: ha csak „személyes használatra” csalok adót, most először – elmehetek? Ha csak kevés uránnal fognak el, elsétálhatok? Ha csak egy rókát lövök ki, nem egy szarvasbikát, az oké? Ha liberalizálni akarják a drogpolitikát, legyenek olyan bátrak, mint Hollandiában, a könnyű drogokat tegyék legálisan elérhetővé, természetesen zárjegyes, állami, adóköteles, ellenőrzött csomagolásban – persze, eközben azon is érdemes eltűnődni, miért nem követik tömegek a holland példát. Viszont az ilyesfajta, álliberális megoldások elsősorban az új helyzethez gyorsan alkalmazkodó terjesztőknek kedveznek, és inkább a jelenlegi drogpiaci helyzet konzerválásához járulnak hozzá.