A sorsközösség felelőssége

Vélhetően nem amiatt, hogy netán feszültséget keltene, ha kiderülne: a kedvezményezettek között a svéd nemzetiségűek vannak többségben, akiknek külön laktanyájuk is van, többségük egy alakulatban szolgál, s csak a finn vezényleti nyelv közös. A tábornok csupán annyit közölt a sajtóval, hogy az intézkedés nem érinti a majd harcmincezres finn sorálomány (köztük 500 nő) harckészültségét. Vajon miként reagálhat minderre Finnországban – ahol mindmáig tartja magát az a szemlélet, hogy aki nem volt katona, nem is férfi – a közvélemény most, amikor a szovjet– finn háború 65 évvel ezelőtti szomorú, de a finn nemzeti öntudat számára erkölcsi erőforrást teremtő végakkordjára emlékeznek.

Gyászba boruló Helsinki várta 1940. március 14-én a Moszkvából hazaérkező tárgyalóküldöttséget, mely a szovjet betolakodókkal szembeni 104 napon át tartó hősies ellenállás után kénytelen volt békeszerződést kötni, elfogadva a területi megcsonkítással járó feltételeket. A finnek gyászolták több mint 25 ezer halottukat és osztoztak a félszázezernél több sebesült fájdalmaiban. De vigaszt jelenthetett számukra, hogy a sztálini Szovjetunió nem érte el célját: Finnország megszállásáról lemondva tudta csak kikényszeríteni a békemegállapodást.

Azt, ami a téli háborúnak nevezett szovjet–finn fronton lejátszódott, Dávid és Góliát párharcához hasonlította a finnekkel együtt érző nemzetközi közvélemény, még ha a szovjet óriást csupán fejbe kólintani sikerült is a finn parittyával. De mi is volt ez a finn fegyvertény? Sok minden, elsősorban a hazát védő finn elszántság és hősiesség. Hatalmas tüzérségi és páncélos erőkkel, ötszörös légi fölénnyel, tengeri blokádot létesítve rontott a Vörös Hadsereg Finnországra. Miközben a 300 ezres létszámú finn haderő csupán 80 tankkal, hat légelhárító ágyúval rendelkezett, s eleinte páncéltörői sem voltak. A finnek viszont ismerték az erdei harc minden fortélyát. A kisszámú, mozgékony fehér köpenyes finn csapatok a negyvenfokos hidegben rénszarvas húzta szánokon, sítalpakon hol itt, hol ott jelentek meg, villámgyors rajtaütésekkel nagy rémületet keltve az ellenség soraiban. S ehhez jól jött, mégha mindössze csak 250 darab volt is belőle, az a könnyű kézifegyver, ami akkor még nem szerepelt a szovjet hadsereg felszereltségében. A dobtáras géppisztoly tudniillik – amit a magyar lakosság „davajgitárként” ismert meg 1945-ben, s „becézett” 1956-ban, amikor jó szolgálatot tett a magyar felkelők kezében is – nem orosz találmány volt. A finnek fejlesztették ki a 30-as évek elején, a gyártási tervet felkínálták a Szovjetuniónak, amely megnemtámadási szerződést kötött Finnországgal. De ott e fegyvert akkor afféle rendőröknek való kelléknek tekintették, s előnyben részesítették a súlyos automata puskákat. A finn– szovjet háborúban rövidesen kiütközött a szovjet csapatok minden hiányossága, amit maghatványoztak a főtiszti állományban végrehajtott sztálini tisztogatások. Végül is azonban a hatalmas túlerő kilátástalanná tette az ellenállást. Finnország a Népszövetségtől nem kapott érdemleges nemzetközi politikai segítséget. Ugyanakkor kibontakozott a finnek iránti segítőkész szolidaritás. A több mint 8 ezer svéd önkéntesen kívül dán, észt és magyar önkéntesek is segítségükre siettek. A majd 400 fős magyar zászlóalj kijutását azonban kiváltképp megnehezítette az akkori hitleri–sztálini közös érdekeltség folytán a Szovjetunió szövetségeseként Németország magatartása. Ebben a légkörben, minthogy a hivatalos segítség kockázatos volt, a társadalmi szervezetek, egyházi közösségek és magánszemélyek kezdeményeztek gyűjtéseket. Szent-Györgyi Albert professzor Nobel-díjának aranyérmét ajánlotta fel a finnek támogatására.

A magyar zászlóalj bevetésére már nem kerülhetett sor, csupán határbiztosítási feladatokat látott el, de ottlétük emlékét a mai napig őrzik. A magyar részvétel, minden korlátozottsága ellenére is a sorsközösségből fakadó finn–magyar barátság egyik jelképeként éledt újjá a rendszerváltás után. Csakhogy a sorsközösségnek az azonosságokon kívül vannak sajátosságai és különbözőségei is. A Szovjetunió elleni német támadás után mind Magyarország, mind Finnország belesodródott a háborúba a németek oldalán. De a finn csapatok nem a Donnál, hanem hazájuk földjén harcoltak az elcsatolt területek visszaszerzéséért, a németekkel szembeni lehetséges távoltartásra törekedve. A korábbi honvédő háborúban kialakult nagy nemzeti összefogás le nem becsülhető realitásérzékkel párosult. Az úgynevezett folytatólagos háború idején Mannerheim marsall elutasította a leningrádi blokádban való részvételt. S a finn kommunisták ekkor is, úgy mint a téli háborúban, odaadóan harcoltak, nem kérve a szovjet támadás megindulása idején, az Otto Kuusinen vezetésével Moszkvából szervezett úgynevezett munkás-paraszt kormányból. S ami igazán kuriózum, a finn hadsereg soraiban akkor is, amikor már német szövetségessé vált, mintegy háromszáz, Közép-Európából elmenekült zsidó harcolt.

A finn összefogást tette művészi ábrázolás tárgyává az ötvenes évek közepén az Ismeretlen katona című, sok vihart kavart, rövidesen valamennyi világnyelvre lefordított regényében Väinö Linna. Magyarul, annak ellenére, hogy a szerző már évtizedekkel korábban járt Magyarországon, csak a 80-as évek elején jelent meg, csehül azonban, érdekes módon már a hatvanas évek közepén napvilágot látott.

Linna regényében szerepelnek elképesztően bátrak, de esendők és gyáva megfutamodók is, azonban nem típusként. A vezetők között fel-fel tör a gőgös nagygazda és a nincstelen családból származó, tehetségével parancsnokká előlépett csapattiszt lefojtott gyűlölete. De a harctéren egymás értékeinek elismerése a meghatározó. A negatív és pozitív tulajdonságok egybeolvadva mutatják meg az egyszerű embert, aki – Linna szavai szerint – „az ember számára legmagasabb méretekig magasodott fel”. Egy találó megállapítás úgy jellemezte a regényt, hogy az megalkotta a finn honvédő katona típus nélküli típusát, a hazafiságnak és a háború értelmetlenségének a maguk egybefonódásában való láttatására törekedve.

S ez a finn bel- és külpolitikai konszenzusért síkra szálló, illetve annak meglétéből táplálkozó szemlélet végső soron képes a társadalmi ellentéteken és politikai meggyőződésen felülemelkedő magatartás gerjesztésére. Persze ennek megítélése Finnországban sem mentes az elismeréstől az árulás bélyegéig terjedő nézetek szóródásától. Ilyen, radikális hangnemben szónokolt a MIÉP vendégeként a Hősök terén a finn Hazafias Nemzeti Szövetség elnöke. De valahogy külső látásra is úgy tűnik: az ellentétek a közös érdekek viszonylag szilárd rétege alá szorulnak. Nem úgy, mint tájainkon. S talán itt válhat érdekessé a finn számítógépfüggő kiskatonák esete. Mifelénk ettől kisebb horderejű ügyek is alkalmasak arra, hogy a politikai pártok hatalmi érdekektől hajtva úgy essenek egymás torkának, hogy attól akár az egész ország és nemzet is fulladozhat.

A finn–magyar sorsközösség és barátság hagyományainak ápolása felelősségre intő tanulságokkal is szolgálhat.