A pirula mellékhatása

Ebben az országban oda jutottunk, hogy az abszurd már mindennapos dolog, mi több, húsbavágó valóság, s csak akkor kapjuk fel szájtáti csodálkozással buksi kobakunkat, ha valami a lehető legegyszerűbben, természetesen és helyesen működik. A minap kirobbant gyógyszerhisztéria kapcsán is ez jutott az eszembe. S gyanítom, ebben az esetben nem a gyógyszerészek vagdalkoznak, s nem ők akarnak pácienst veszélyeztetni, sokkal inkább az állam viselkedik agresszív kismalac módjára, és persze eléggé álszent érvelésekkel hozakodik elő. Mert tudtommal ő tartozik a gyógyszerészeknek, nem pedig fordítva, nos, ha így van, akkor nehogy már a jóságos, pácienssirató, életvédő szent pózában tetszelegjen, de mihamarább igyekezzen rendezni az adósságait, és tegyen végre rendet az Általános Egészségbiztosítóban is. Vagy az állam eddig azzal nem volt tisztában, hogy ha a saját biztosítója milliárdos adósságokat halmoz fel, akkor azzal ő maga veszélyezteti a betegeket? Az állam nem jelenti fel saját magát? Persze választhatunk más biztosítót is. S melyik fizet rendre pontosan és kielégítően? Egyik ismerősöm panaszolta el, micsoda kálváriát járt végig még szeptemberben csak azért, hogy a beteg fiának antibiotikumot szerezzen, pedig akkor még volt gyógyszer a patikákban. A srác Kassára jár egyetemre, ott van az iskolaorvosa is. A szünidő után épp utazott volna vissza, amikor hirtelen ágynak dőlt, magas lázzal, influenzával. Ismerősöm először a helyi orvosnál próbált meg antibiotikumot kiíratni a fiúnak, ám a doki elutasította, mondván: sajnos, szó sem lehet róla, egyrészt, mert a srác biztosítójával neki nincs szerződése, másrészt pedig nem ő a kezelőorvosa. Az anya ekkor a saját nevére szerette volna a szükséges gyógyszert kiíratni, ám a doktor közölte, ezt sem lehet, mert mi van, ha pár napon belül az anyuka betegszik meg – ha most a gyereknek kiírja az orvosságot, nem fogja tudni kiírni a mama saját adagját. Ismerősöm a szomszéd falubeli körzeti orvosnál is próbálkozott, eredménytelenül. Már csak az a megoldás maradt volna, hogy a srác láztól dideregve, cserepes szájjal elvonatozik pár száz kilométert Kassára és jelentkezik az iskolaorvosnál, esetleg felhívják a kassai dokit, az meg elküldi az aláírt receptet postán. De mire az odaér, az egy-két nap, egy magas lázzal küszködő betegnek viszont mihamarább kell a gyógyszer. Végül is hozzájutottak az antibiotikumhoz, egy ismerősük volt szíves felírni, de a teljes árat meg kellett érte fizetni. – Csak azt nem tudom, hogy akkor minek fizetjük a biztosítási díjat – kérdezi szomorúan a hölgy, és hozzáteszi: rendben, kifizetek én bármennyit a gyógyszerért, pláne ha a gyerekemről van szó, csakhogy antibiotikumot orvosi vény nélkül nem adnak. Neki viszont csak az használt. Tudom, sok cifrább, hajmeresztőbb történetet lehetne kapásból idézni a hazai egészségügy túra-tortúráiból, de most úgy néz ki: nem érdemes. A keserű pirula mellékhatása düh, kiszolgáltatottság, állandósult körbetartozás és totális pénztelenség. Aki fizet és ráfizet, az a kisember.