A pápa és a prímás

Igaz, a főpapnak még fiatal székesfehérvári segédpüspök eddigi életútjában számos olyan mozzanat van, amely feltűnően hasonlít a pápa korábbi pályájára. Itt van mindjárt az a tény, hogy Karol Wojtyla még Erdőnél is ifjabban, alig negyvenhárom esztendősen lett Krakkó érseke, s amikor 1978-ban Szent Péter utódjának megválasztják, csupán ötvennyolc éves. Mindketten a hittudományok professzori katedráiról kerültek magas tisztségeikbe, továbbá az elméleti felkészültség mellett közös még bennük az irodalom szeretete is. A döntést azonban aligha csak ezek a párhuzamok indokolták. Erdő Péter kinevezésével a pápa egy olyan papot óhajthat helyzetbe hozni, akinek nemcsak életkora és tettereje, hanem a világról és az egyházról vallott nézetei is okkal emlékeztethetik egykori önmagára, s persze a kívánatos jövőről alkotott elképzeléseik se állnak távol egymástól.

II. János Pálról sokszor leírták már, hogy egyszerre modern és zavarba ejtően ókonzervatív személyiség. Modern többek közt azért, mert korántsem a trónjukhoz ragadt katolikus egyházfők sorába tartozik, hanem a jelen egyik legkarizmatikusabb kommunikátoraként mindmáig rengeteget utazik. Ugyanakkor például elutasítja a születésszabályozást, s hiába megannyi logikus ellenérv, ebben a tekintetben nem hátrál egy tapodtat se, azaz mindenáron ragaszkodik bizonyos fundamentális értékekhez. Megnyilatkozásaiban nemegyszer utal rá, hogy a szovjet kommunizmus bukásával (amiért nála kevesen tettek többet) a világ nagy problémáiból csak vajmi kevés oldódott meg, s gyakran emlékeztet a pénzvallássá egyszerűsödött kapitalizmus ször-nyű ellentmondásaira. Tisztában van vele, hogy a mai értékvesztéses profán világban egyre többen keresnek a hitben menedéket, de azt is tudja, hogy ennek a keresésnek a címzettje nem feltétlenül a katolikus (vagy valamely más történelmi) egyház.

Feltehetőleg ezért is szimpatizál a kléruson belüli konzervatív irányzattal, amely a világi vallásosság elmélyítésével fogná ki a szelet a kis- és szabadegyházak, valamint a különféle szekták vitorlájából. A világi vallásosság kifejezésnek első hallásra természetesen gyanús zöngéje van, pedig tévedés azt gondolni, hogy mindez csak a szekularizáció elleni nyílt támadással együtt lehetséges. Ellenkezőleg. A klérusnak és az államnak léteznek olyan masszív közös érdekei, amelyek alapján hosszú távú alkut köthetnek, mint ahogy ilyen íratlan („békepapi”) megegyezés Magyarországon már a rendszerváltás előtt is létezett. Két erős szereplő mindig könnyen lép szövetségre a velük szemben legalábbis rakoncátlan kisebbek ellen, ez hatalomtechnikai egyszeregy. Természetesen a régi, a rendszerváltás előtti alku elavult már, résztvevői elhasználódtak, az új műsorhoz új politikusok és új egyházférfiak szükségesek. Magyarországon ilyen politikusok az elmúlt tizenkét évben még csak-csak akadtak, a másik oldal megfelelő emberei azonban mindeddig hiányoztak. Erdő Péter kinevezésével II. János Pál most pótolja ezt a hiányt. Erdő, nem úgy, mint magyar kollégáinak többsége, a kléruson belül a konzervatívokhoz húz, noha azt határozottan cáfolta, hogy az ultrakonzervatív Opus Dei közösség tagja lenne. Ezzel együtt egyértelműen ahhoz a szárnyhoz sorolják, amelynek tagja Milánó érseke, Dionigi Tettamanzi is, akit a pápa egyik lehetséges utódaként emlegetnek. Ráadásul békepapi múlttal Erdő már csak életkora miatt se igen vádolható, a korábbi magyar alkuhoz tehát nem sok köze van. Kétségtelenül új arc. Eminensen megfelel a pápa és az általa kívánatosnak tartott jövő feltételeinek. S az se véletlen, hogy a róla szóló eddigi kommentárok „a magyar állam és a katolikus egyház kapcsolatainak rendezéséért tett fáradozásait” emelték ki.

A történelem pikantériája csupán annyi, hogy a konzervatív herceg-prímás az MSZP–SZDSZ-államrezonnal párban fokozhatja majd fáradozásait.

A szerző publicista