A nuncius és a csángók

A szentpéteri Sárközi János jegyzetét (Új Szó, február 1.) szeretném néhány szemponttal kiegészíteni.

Én is láttam egy részt a Panoráma csángókról készített műsorából, de elég alaposan ismerem a népcsoport történelmi útját és a román hatalom kétszáz esztendeje alatt gyakorolt kemény nemzeti politikáját a moldvai szigetmagyarság nyelve-kultúrája ellen. Ha a riporter székében ülök, megkérdeztem volna a Vatikán nagykövetétől, aki főpap, s azt hajtogatta, hogy a csángók nyelve nem magyar, hanem egy másik nyelv, hogy akkor mi a véleménye a két, egymás számára érthetetlen holland nyelvjárásról: hollandok-e ők, s ha igen, melyik a holland, a másik pedig micsoda; miként vélekedik az egymástól igen távoli német dialektusokról s a svájci németről, amelyet csak az illető svájci völgy lakói értenek; mit szól az egymástól fényévnyi távolságra levő északolasz (milánói) és szicíliai olasz tájnyelvről: olaszok-e ők vagy sem, s az Egyesült Államok angol nyelvjárásairól, amelyek ma már kölcsönösen fordítják egymás irodalmi szövegeit. Angolok-e ők vagy sem? Ha pedig nem, akkor mifélék? Shakespeare nyelvét az angolok szótárazva olvassák – angol-e a XVI–XVII. századi drámaíró nyelve? Görög-e Szophoklész óhellénje és az Újszövetség közgörögje, a koiné? Francia-e a Sándor-regény és Villon középkori idiómája? Magyar-e az Ómagyar Mária-siralom és a Halotti Beszéd 12. századi nyelvalakja? A csángók nyelve, s ez egzakt hang-, szó- és alaktani összehasonlítással bizonyítható, közelebb áll a köznyelvi magyarhoz, mint a nyugati szlovák a keletihez. Megkérdeztem volna, milyen nyelven oktatják a szicíliai olaszokat, a különböző régiók hollandjait, németjeit, angoljait. Nem az illető nyelv irodalmi alakjában-e? Ahogy az olasz Dante, a német Luther, a holland bibliafordítók vagy a szlovák Štúrék megalapozták? Ugyanilyen alapon a csángóknak is joguk van ahhoz, hogy Károli Gáspár és Káldi Márk bibliafordításának magyar köznyelvén – mely az övék is, mint a palócoké, csallóközieké, szegedieké, vasiaké – tanuljanak és imádkozzanak.

Ebben az egész szomorújátékban az a legkiábrándítóbb, hogy a nuncius művelt, világlátott ember, s a fentieket mind tudja. Ha tehát tudja, és mást hajtogat, akkor hazudik. Átvesz egy több száz éves román politikai hazugságot, és annak szócsöve lesz. Ez nem papi erény! Egyházfegyelmet is sért, amikor a pápát hazudtolja meg: II. János Pál elismerte, hogy a csángók magyarok, tehát a vatikáni zsinat határozata szerint rájuk is ki kell terjeszteni az anyanyelvű egyházi szertartások jogát. Végül a Vatikán diplomatája egy világszervezet tudományosan megalapozott ítéletével is szembeszegül. Persze, diplomata, bukaresti jelenléte egyházpolitikai célt szolgál, tehát nem adhatja ki magát teljesen a világnak, de annyit elmondhatott volna, hogy ő ugyan magyarul sem ért, csak hallotta szavahihető forrásokból, Róma és Brüsszel felől, hogy a csángók is magyarok, de ő ebbe a vitába hatalmi szóval nem szólhat bele, csak sugalmazhat stb. Nem hazudott volna, s nem hozta volna szégyenbe azt a férfit, aki Bukarestbe küldte, II. János Pált. Ilyen félelmes volna a kétszázezerre zsugorodott moldvai magyarok isteni és emberi igazsága?

Koncsol László