„A nevetés és a felejtés könyve”

Rupnik műve 1981-ben jelent meg franciául, csehül azonban csupán néhány hete látott napvilágot Prágában (Dějiny Komunistické strany Československa). Rupnik párttörténete egyáltalán nem hasonlít azokra a vékonyabb vagy testesebb brosúrákra, könyvekre, amelynek olvasása, sőt „tanulmányozása” az idősebb generációk számára kötelező volt. E művek döntő többségéből azonban nem a történelem alakulását lehetett nyomon követni, hanem az aktuális politikai irányvonalat sejthették meg azok, akik megtanultak a sorok között olvasni. Meg aztán Rupnik nem volt Sztálin, aki azért írta meg az úgynevezett „rövid tanfolyamot” a szovjet bolsevik párt történetéről, hogy politikai ellenfeleit a sárba rántsa (nem volt elég, hogy a túlvilágra küldte őket) és saját nagyságát kiemelje, mert ezt a kényes feladatot nem bízta másra. De a csatlós országok állampártjainak nem volt Sztálinja, nem is lehetett, legfeljebb Sztálin „legjobb tanítványai”, tehát párttörténeteket sem írhatott sem Gottwald, sem Rákosi, de még Tito sem...

Rupnikot a valós múlt érdekelte, ezért szükségszerűen „eretnek” lett, legalábbis a dogmákhoz ragaszkodó történészek olvasatában, akik 1981-ben egyszerűen betiltották az akkor Párizsban megjelent könyvet. Azóta, persze, nagyot fordult a világ, s nem túlzás azt állítani, hogy többet tudunk, tudhatunk már a hajdani kommunista párt múltjáról, mint amennyit Rupnik több mint húsz évvel ezelőtt, amikor művét írta, ismerhetett. Mégsem avult el ez a párttörténet, mégsem csak az egykori „kremnilógusok” (ezek közé tartozott Rupnik is) teljesítménye előtti illő tisztelgés ez a cseh kiadvány. Ő maga a cseh fordításhoz készült, az idén áprilisban fogalmazott előszavában Milan Kundera egyik regényének címével jellemzi e régi munkáját: „a nevetés és a felejtés könyve”. Valóban jó lenne kinevetni és elfelejteni azt a múltat, amelyben a kommunista mozgalom hosszú időre kompromittálta a baloldali gondolkozást, megtévesztette, becsapta saját híveit, amikor a sztálini szovjet birodalom érdekeit tüntették fel baloldali értékként, amikor a második világháború idején létrejött világpolitikai kényszerhelyzetet, a fasizmus minden áron szükséges megsemmisítését – a továbbiakban, a győzelem után, immár gyarmatosító célok elérésére használták fel. Ez azonban lehetetlen. A mi generációnknak és nem csupán a miénknek a megismerés és az okulás a nagy történelmi leckéje.

Rupnik az alapítástól az 1948-as hatalomátvételig tárgyalja Csehszlovákia Kommunista Pártja történetét. Világosan látja és bizonyítja a cseh (és némileg a csehektől lényeges pontokon eltérő szlovák) baloldal dilemmáját. A kommunista pártot alapító értelmiségiek és politikusok többsége azzal próbálkozott, hogy egyeztesse a cseh demokratikus hagyományokat a marxi értelmezésű szocialista eszmével. Különböző idősza-kokban, különböző utakon a kommunista párt tisztességes és képzett vezetői tulajdonképpen a szocializmus „csehszlovákiai útját” próbálták megvalósítani. Ekként kerültek – szándékaik ellenére – összeütközésbe a Kominternnel és Moszkvával, és a „Központ” minden megalkuvásra, árulásra kész ügynökeivel, amelyet és akiket, sajnos, nem jól vagy egyáltalán nem ismertek és sokáig, sokan életük végéig illúzióik rabjai voltak. És minél erősebb lett a sztálini diktatúra a Szovjetunióban, annál erőszakosabban érvényesítette akaratát az egyes „nemzeti” pártokban. Azaz az internacionalizmus dogmájának szellemében megszüntette a pártok nemzeti jellegét, nem tudott és nem óhajtott a „helyi” igényeknek megfelelni és a moszkvai vonal végrehajtására fogadott szolgáknak tekintette a cseh és a szlovák kommunistákat éppen úgy, mint a magyarokat vagy a németeket, a franciákat. (Ez a szerep még Gottwald számára is terhes volt, de – legyőzvén lelkiismeretét – engedelmeskedett, olykor még azt is tudva, hogy Moszkva-hűségével voltaképpen saját párttagságának érdekeit árulja el.) Majd Hruscsov idején, a XX. kongreszszus után az olasz párt élén Togliatti, Longo és Berlinguer, illetve az „eurokommunizmus” próbálkozik meg azzal a külön úttal, amelynek keresése – Rupnik szerint – a húszas-harmincas években a cseh–szlovák kommunisták belső küzdelmeinek értelmet adott. És a Prágai Tavasz idején ezt az „eretnek” hagyományt igyekeztek az akkori pártvezetők folytatni, többnyire azok, akiknek még lehettek és voltak is személyes élményeik a húszas-harmincas évekből. És Brezsnyev – híven a sztálini örökséghez – ezért nem tűrte és a maga logikája szerint nem is tűrhette a Moszkvától eltérő utat, a birodalomtól eltérő, mert liberálisabb, a valósághoz jobban illeszkedő ideológiát, még abban a homályos formában sem, ahogyan az 1968-ban egyáltalán megjelenhetett.

És micsoda emberi tragédiákhoz vezettek ezek a párton belüli küzdelmek! És Rupnik könyve megmutatja azoknak a kommunista politikusoknak, értelmiségieknek a tragikus dilemmáit, ahogyan a józan ész nevében kénytelenek szembeszállni a Komintern vonalával, amelynek semmi köze nem volt a csehszlovákiai valósághoz. A „szociálfasisztáknak” minősített szociáldemokratákkal való együttműködés meghiúsítása – mint ismeretes – a baloldal végzetes megosztását eredményezte és végeredményben ennek következménye lett, hogy Henlein Hitler által pénzelt és irányított szudétanémet pártja lett 1938-ban a Csehszlovák Köztársaság legnagyobb pártja és ebből következett a müncheni diktatúra, illetve a masaryki demokratikus állam megsemmisítése. Aki ezzel a Moszkvából diktált teóriával vitázni merészelt – azt kiutasították a pártból, aki pedig fogcsikorgatva teljesítette a sztálinista óhajt – azt önmaga feladására kényszerítették.

Életem egyik szerencsés pillanata volt, amikor személyesen is megismerhettem Rupnik párttörténetének egyik-másik szereplőjét. Ezúttal Stanislav Budín alakját idézném fel, aki 1934–35-ben a központi pártlap, a Rudé právo főszerkesztője volt, 1936 januárjában pedig „jobboldali elhajlóként” kizárták a kommunista pártból. A háború alatt emigrációban élt az Egyesült Államokban, majd hazatért és csodák csodájára, a „cseh Zsdánov”, Václav Kopecký csak „leleplezi”, mint árulót, mint egy galíciai zsidó birtokosnak a cseh pártba „befurakodott fattyát”, de megúszta az ötvenes éveket. (Kopecký tipikus cseh nacionalista volt, a Beneš-dekrétumok lelkes végrehajtója, ráadásul antiszemita, aki viszont sokkalta pontosabban értette a sztálini szándékokat, mint Gottwald és ezért is szeretett volna első ember lenni, de Gottwald végül is maradhatott.) Budín 1965-ben térhetett vissza szakmájába, az újságírásba és az egyik legjobb XX. századi cseh politikai hetilap, a Reporter főszerkesztője lett egészen a „normalizálásig”. A prágai irodalmi folyóirat, a Plamen szerkesztőségében ismertetett vele össze a főszerkesztő, Jiří Hájek 1966 táján, amikor Budín Churchill-életrajzát, az Egy úr az Admiralitásról címűt közölte folytatásokban. (Ez a könyv később magyarul is megjelent.) Olyan volt Budín, mint egy úr, egy úr a CSKP történetéből. Egyébként Hájek is „veterán” volt: az illegális kommunista párt V. központi bizottságának a három közül az egyik tagja, az illegális Rudé právo főszerkesztője. És a Národní třídán lévő szerkesztőségben jelen volt egy harmadik „veterán”, az akkoriban még Novotný által félreállított Laco Novomeský, a költő. A három volt KB-tag Klement Gottwaldról szóló emlékeit idézte fel, akit mindhárman jól ismertek, aki először közeli munkatársául fogadta őket, majdnem barátjául, majd ilyen-amolyan „elhajlókként” lettek „nemszeretem emberek” a párt első embere számára. Nem volt hízelgő a véleményük és arra kellett ezen a prágai délelőttön rádöbbennem, hogy nem volt semmi csodálatos vagy véletlen abban, hogy e három férfiú „eretnek” lett. Független és művelt értelmiségiek voltak, akik önként vállalták a pártfegyelmet, de azt, hogy a nálunknál ezerszer műveletlenebb Gottwald gondolkozzon helyettük – nem tudták elviselni. (Az sem érdektelen, hogy Budín leánya, Rita Klímová – akkoriban Zdeněk Mlynářnak, Gorbacsov egyetemi évfolyamtársának, a Prágai Tavasz idején KB-titkárnak a felesége volt – később pedig a Charta 77 egyik jeles szóvivője, s még később, a rendszerváltás után, csehszlovák nagykövet Washingtonban. Barátnője pedig a prágai születésű Madeleine Korbelová asszony, akit ma Albrighként és volt amerikai külügyminiszterként ismerünk.)

Egyébként Rupnik párttörténete azért is izgalmas és tanulságos olvasmány, mert nem elfogult. És talán ez a legfőbb okulás, amelyet ez a könyv nyújt: a múltat, bármilyen is volt, a Tacitus által kitűzött eszményt követve („sine ira et studio”, azaz „harag és elfogultság nélkül”) érdemes megismernünk. Másként arra a színvonalra sülylyedhetünk, amelyre a „hivatalossá” igazított párttörténetek akartak lealázni bennünket.