A „nemzet” és az „ország”

De nem azért, mert annak nyilvánítják őket, hanem mert annak érzik magukat. A magyarországi kisebbségek ma már természetesnek érzett kettős identitása a modern magyar nemzet és állam évszázad alatt kialakult magas fokú belső integráltságának jele. A magyarokról elnevezett országban ez a dolgok történelmileg kialakult rendje, és ebbe a rendbe nem illenek bele azok a magyar nemzetépítés folyamatából nyolcvan évvel ezelőtt kiszakadt magyarok, akik úgy érzik, hogy Magyarországhoz nekik is közük van, hogy az az övék is, merthogy nekik nincs sajátjuknak érzett országuk, amelyhez teljes szívvel tartozhatnának. Ez a probléma azok számára nyilvánvalóan nem értelmezhető, akik a mai Magyarországot, a modern kori társadalomfejlődéssel összhangban, a magyar állampolgárok hazájának tekintik.

Hogy vannak, akik így gondolkodnak, azt Budapesten hamar észrevettem, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, mert meg voltam győződve róla, hogy elenyésző kisebbségben vannak. Most már látom, hogy ők a többség, bár ez a többség inkább hallgatag. Tudja, hogy az erdélyi magyarok is magyarok, még akkor is, ha gyakran lerománozza őket, mégis sokkal elemibb erővel érzi szükségét annak, hogy világosan és félreérthetetlenül megkülönböztesse magát tőlük. Nem azért, mert aljasul megtagadta őket, hanem sokkal prózaibb okokból. Nem érzi ő a nemzetet „eleven történelmi valóság”-nak a határon belül sem, a magyar „nemzet” számára alapvetően a Magyarországon született, ott élő, magyarul beszélő állampolgárok közössége, pontosabban halmaza, amely önmagát a nem magyar állampolgárok halmazától elhatárolódva tekinti – talán – közösségnek. Ráadásul ennek az elhatárolódásnak egészen más a tartalma kelet felé, mint nyugati irányban.

Azok viszont, akik egy virtuális „történelmi nemzet”-ben gondolkodnak, akik úgy vélik, hogy az egész Kárpát-medencei magyarság egyetlen élő organizmus, szintén csak valakiktől, a magyarokat jogtalanul bekebelező és elnyomó szomszédos népektől és a Magyarországon élő „nemzetidegen”, a modernitás folytonosságát a történelmi folytonossággal szemben előnyben részesítő elemektől elhatárolódva képesek – talán – közösségként viselkedni. A különféle doktrínák vagy annak tűnő ideologikus szövegek csak keretbe foglalnak valamit, amiről nem tudni, hogy valójában micsoda, de az teljes bizonyossággal állítható, hogy azok, akik ilyenformán megszólíthatók, a magyar választópolgárok világos, „jól látható” kisebbségét alkotják, és többségben csak az 1920-ban más pályára állított „nemzetrészek”-ben vannak.

Ezzel el is jutottunk a mostani magyarországi választások igazi tétjéhez: minden, mégoly fontosnak tűnő hatalmi játszmán innen és túl, a „nemzet” és az „ország” küzdelméről van itt szó, amely előbb-utóbb az „ország” javára fog eldőlni. A választások előtti utolsó közvélemény-kutatási eredmények alapján úgy tűnik, hogy a „nemzet” nevében fellépő Fidesz esélyei a nagyobbak, de nem zárható ki, hogy a küzdelemből már most az „ország”-ra hivatkozó MSZP–SZDSZ-koalícó fog győztesen kikerülni. A Fidesz észrevette a veszélyt, és február óta gőzerővel próbálja – az „ország” kedvében járva – áttematizálni a választásokat. De nem biztos, hogy ez sikerülni fog neki.

Első pillantásra úgy tűnik, hogy az „ország” – lehetséges – győzelmével a „Kárpát-medence” katasztrófa sújtotta területté válik. Nem kétséges, hogy egy ilyen esetben az egészségügy vagy akár a magyarországi romakérdés fontosabb lesz, mint a határon túli magyarok ügye, amely első számú politikai kérdésből a magyar adófizetők pénzének egy bizonyos, nem túl jelentős hányadával költségvetési kérdéssé válik. Mindamellett a várható következmények nem egyformán érintik majd az egyes magyar közösségeket. A horvátországi és a szlovéniai magyarok semmilyen érdemi változást nem észlelnek majd. A szlovákiai magyarok hamar napirendre fognak térni a dolog fölött, hisz az elkövetkező két évben ott sokkal fontosabb kérdések forognak kockán. A tét Szlovákia NATO- és EU-tagsága. Kárpátalján a következmények valóban katasztrofálisak lesznek, mert az ottani helyzet már most is katasztrofális. Az ottani magyaroknak van a legnagyobb szükségük arra, hogy a magyar állam részéről ne szimbolikus, hanem nagyon is kézzelfogható anyagi támogatásban részesüljenek.

A „nemzet” és az „ország” budapesti párviadalának azonban kétségtelenül Erdélyre és a Vajdaságra lesz a legnagyobb hatása. E két tartomány magyar lakossága lelkes híve a státustörvénynek, mert abban a nyolcvan év óta folyamatosan érzékelt nemzeti alárendeltség első igazán hatásos ellenszerét látja. Ezért vakon bízik azokban a budapesti politikusokban, akik a Kárpát-medencei magyar nemzeti reintegráció megvalósítását ígérik. Az láthatóan senkit vagy csak nagyon keveseket zavar, hogy ezzel az erdélyi és a vajdasági magyarok kétszeresen is vakvágányra kerülnek: egyrészt a politikai értelemben kettéhasadt Magyarország egyik felével azonosulva csöbörből vödörbe esnek, azaz az egyikfajta alárendeltséget felváltják egy másik, sokkal hatékonyabb, mert önként vállalt alárendeltséggel. Másrészt a határokon átnyúló magyar nemzeteszme „tartalékosaiként” gyakorlatilag kivonják magukat abból a csak transzetnikus alapokon megvalósítható regionális építkezésből, amely a Vajdaságban döntő szakaszához ért, Erdélyben pedig most jutott el arra a pontra, hogy elméleti alternatívából politikai alternatívává váljék.

Az „ország” várható budapesti visszavágása által okozott sokk után az erdélyi és a vajdasági magyarok minden valószínűség szerint két pártra szakadnak: az egyik – kisebb – részük dacosan beáll majd az ellenzékben még radikálisabb hangnemre váltó „nemzeti” pártok mögé, a másik – nagyobb – rész pedig válaszút elé kerül: folytatja-e az eddigi, tipikusan kisebbségi, az érdemi opciók felelősségét nem vállaló „permanens kormánypárti” politikát, és a bukaresti, illetve belgrádi partnerek révén próbálja meg érvényesíteni az érdekeit, vagy határozottan kiállva az erdélyi és a vajdasági autonómia ügye mellett megpróbál végre „saját”, teljes szívvel vállalható „országot” teremteni magának. Utóbbi esetben minden bizonnyal stratégiai szövetségesekre lel azokban az erdélyi románokban és vajdasági szerbekben, akik számára a nagyobb hazába illeszkedő régió-haza megteremtése vagy újjáteremtése szintén elsőrendű fontosságú.

Ebben az új helyzetben természetesen nem lesz fenntartható tovább az az eddigi, nagyfokú következetlenségről árulkodó politika, amely a regionalizmus és a régión belüli interetnikus partnerség ügyét a Fidesz függvényeként próbálta meg képviselni. Az autonómia próbája, magyar részről, mindenekelőtt a Budapesttel szembeni autonómia. Ez nem jelent öncélú szembenállást, hiszen a státustörvénynek is van két olyan dimenziója, a gazdasági és a kulturális, amely – az Európai Unión belátható ideig kívül maradó országok magyarjai számára – létfontosságú vagy legalábbis nem elhanyagolható támogatást jelent, és amelyet éppen ezért nyugodt lélekkel el lehet fogadni. Semmi szükség viszont annak a politikai stratégiának a támogatására, amely a magyar állam és a határon túli magyarok közötti – a státustörvény által meghatározott – jogviszonyt nem a kedvezmények jogszerű folyósítása miatt szükséges technikai kelléknek, hanem a teljes körű nemzeti reintegráció ugródeszkájának tekinti.

Csak remélni lehet, hogy egy MSZP–SZDSZ-kormány, okulva a Fidesz–MDF hibájából, óvatosabban mozog majd az erdélyi és a vajdasági terepen, és a regionalisták és a centralisták közötti romániai és szerbiai belvitákban nem fogja egyoldalúan Bukarestet és Belgrádot és a „permanens” kormánypártiság magyar képviselőit támogatni. Ezt már csak azért sem volna célszerű és ildomos a két potenciális kormánypártnak megtennie, mert a közvetlenül választott regionális önkormányzatok megteremtését célzó – a nyilvánosság előtt, sajnos, elég határozatlanul és bátortalanul képviselt – stratégiájuk mintegy tálcán kínálja azt az eddig általuk egyáltalán ki nem használt lehetőséget, hogy a Fidesz–MDF nemzeti alapokon álló és így elkerülhetetlenül a Magyarország és szomszédai közötti szembenállást és rivalizálást erősítő, ráadásul megvalósíthatatlan Kárpát-medencei stratégiájával szemben a választott, erős kompetenciákkal rendelkező regionális önkormányzatok bevezetését szorgalmazzák a Magyarországgal szomszédos országokban is.

A regionális stratégia „határokon átnyúló” pártolása minden bizonnyal szembeállítja majd őket az ottani centralistákkal, de már az Európai Unión belül is releváns opciók mentén. Ez sokkal komolyabb és főként valódibb előrelépés volna, mint az a hiú ábránd, hogy majd a bukaresti és a belgrádi kormány megoldja az erdélyiek és a vajdaságiak problémáit. Ha pedig Budapest ebben a kérdésben nem mutat kellő aktivitást és kezdeményezőkészséget, meg fog jelenni a színen mint önálló és új szomszédpolitikai szereplő: Kelet-Magyarország. A hosszú időtartamú folyamatok geopolitikája végül is azt mutatja, hogy a Tiszántúl mindig is szervesebben kapcsolódott Erdélyhez és a Délvidékhez, mint Nyugat-Magyarországhoz, vagy ha úgy tetszik: Pannóniához. ĺgy aztán lehet, hogy mégiscsak létrejön a Kárpát-medencében vagy legalábbis annak keleti felében egyfajta posztmodern reintegráció, amelyről a brit Brigid Fowler beszél a státustörvényről szóló figyelemreméltó tanulmányában, amely azonban – a magyar „nemzeti párt” inkább premodern elképzeléseit és politikai ambícióit meghazudtolva – nem a nemzeti közösségek Európájába, hanem – az érintett területeknek az EU központi térségéhez viszonyított geopolitikai helyzetét józanul felbecsülve – a territoriális közösségek, vagyis az „országok” és „tartományok” Európájához illeszkedik.

A szerző politológus, a budapesti Teleki Intézet munkatársa