A nagy kékség

Katonának igen, de honvédelmi miniszternek nem. Persze, ne prejudikáljunk, elképzelhető, hogy a világ legjobb honvédelmi miniszterével lesz dolgunk (hogy a legfiatalabbal, az biztos). És attól sem kell lepetézni, hogy ez az ember nem volt katona. Volt a finneknek egy védelmi miniszter asszonyuk, aki mellesleg még svéd is volt, szóval, ő se nagyon lehetett katona, de attól még eligazgatgatott egy hadsereget. Most akár arra a következtetésre is juthatnánk, hogy nem művészet védelmi miniszternek lenni, de nem jutunk. Védelmi miniszternek lenni művészet. Főleg olyankor, ha katasztrófa történik, vagy közlekedési baleset. Olyankor a védelmi miniszterek aztán lemondanak, mert művészek. Kissé patetikus, ahogy csorog végig az arcon a könny, de végigcsorog. Ugye, ha történetesen nő a védelmi miniszter, fel sem tűnik az a kis könnycsepp, ha viszont férfi, akkor igen. Mert az szokatlan. Meg emberi. Meg patetikus, de ezt már írtam volt. És jön egy új miniszter, akinek az arca egyszerűen jobban használható a kampányban. Kerékpározni is tud, golfozni se jár munkaidőben, és valami hihetetlen konspiráció eredményeként még az ellenzéknek is megfelel – szakmailag. Könyve se piros, hanem kék. Miért pont vele lenne bajunk, ha a kulturális miniszterrel meg a gazdaságival nincs, pedig ők korábban nem is foglalkoztak azzal, amit később reszort formájában rájuk mért a sors. Csak az a fránya kék könyv, az ne bizgerélné az ember csőrét.

És ha már ennél a kedves képzavarnál vagyunk: mire használja az ember a csőrét? Besúgásra. Legalábbis Magyarországon, ahol lassan, komótosan, speciálisan adagolva kerülnek napvilágra, hogy ki suttogott, ki volt rosszindulatú és ki jó, mint a daganat. Szépen komótosan le is döntik az ember bálványait. Szepesi György, Szabó István... ki jöhet még? (Tudjuk, Paskai, de egy katolikus papra talán mégsem mondhatjuk, hogy bálvány.) Szóval, elég undorítóan csinálják ezt Magyarországon. Nálunk feldobták az összest a netre, mindenki megnézte a saját gyanúsítottját, vagy beigazolódott, vagy nem, és egy hónap után már azt sem tudtuk, ki volt a listán. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a leghelyesebb megközelítés a felejtés, hanem hogy hisztéria nélkül is megy a dolog. Vagyis mehet. Magyarországon viszont a heti hiszti keretében nyomatják az ügyet. Mindenki rettegve nézi a naptárt, jön a csütörtök, lehet, hogy nekem lesz végem. Pedig azok, akik tudják, hogy nyakig ülnek a kakiban, ha kiállnának és azt mondanák: fiatal voltam meg hülye, vagy a barátomat mentettem, vagy kulcscsomóval verték a vesémet, vagy ártatlan jelentéseket írtam, és ezzel megmentettem egy csomó embert, vagy valami hasonlót azután, hogy lemocskosárulózzák magukat, még hősök is lehetnének, mert a társadalom mostanában olyan megbocsátós. De nem teszik, mert megöregedtek és hülyék maradtak. Én mindenesetre már nem várom a csütörtököket.