A muszlim világ az európai vallásháborúk korára hasonlít

MTI-HÁTTÉR

A 450 évvel ezelőtti Nyugat-Európához, a vallásháborúk korához hasonlítja a mai iszlám világ egy részét az iszlamizmus térnyerésének okait boncolgatva a Foreign Policy amerikai külpolitikai magazin. A Kálvintól a kalifátusig című írás rámutat: a közel egy évszázada Egyiptomban megjelent iszlamizmus nem csupán vallási, de ideológiai jelenség, akárcsak az 1560-as évek franciaországi, németalföldi, skóciai protenstáns lázadásai, amelyek szintén politikai ideológián és vallási doktrínákon alapultak.

A lázadások akkor törtek ki, amikor kialakult az új társadalmi és gazdasági rend, részben a római katolikus egyház vezetésével. Az eltérő véleményt vallókat kegyetlenül elnyomták, időnként vallási okokból tömegmészárlások történtek, és kívülálló hatalmak avatkoztak be a szemben álló felek oldalán.

A politikai iszlám is új erőt nyert a regionális konfliktusból, amelynek a szításához hozzájárult. A közel-keleti ideológiai viták rendszerint addig tombolnak, amíg az egymással versengő doktrínák egyike vagy eluralkodik, vagy összeolvadnak. Ami a muszlim világban az iszlamizmus és a világiság közötti egyszerű vita volt, harccá fejlődött. Ki uralkodjon a társadalomban, s mi legyen a jog forrása: az iszlám törvénykezés, a saría, vagy – ahogyan a mérsékelt világiak vallják – a jognak nemcsak az iszlámon, hanem az emberi józan észen kell alapulnia.

A világiasság az európai gyarmatosítással jelent meg a Közel-Keleten, a függetlenség elnyerése után több állam muszlim elitje vette át, de ellenhatásként megjelent az iszlamizmus. Az iszlamisták az 1950-es években radikalizálódni kezdtek és saría visszatérését követelték. A világiak tartották magukat a 60-as években, de az 1967-ben a világi Egyiptom által Izraeltől elszenvedett vereség, majd az 1979-es iráni iszlám forradalom és az 1990–1991-es öbölháború kedvezett az iszlamistáknak.

Bizonyos szempontból a politikai iszlám már győzött: a Közel-Keleten és Észak-Afrikában élő átlagmuszlimok többsége szívesen látná a saríát. Az iszlamista táborban azonban mély a megosztottság a vallásnak a közéletben, a papságnak a kormányban játszott szerepéről. Az európai vallásháborúk tanulsága, hogy veszélyes dolog alábecsülni a látszólag idejétmúlt ideológiákat – Európában az ideológiai erőszak, a vallási dogmák mindaddig lázítottak, amíg szét nem választották a politikai és vallási kérdéseket.

Az iszlamizmus tartósságát a kívülállók sokáig alábecsülték, várhatóan a második hulláma is bekövetkezhet. A politikai iszlám ennek ellenére egyáltalán nem monolitikus, ezért is merült fel Nyugaton, hogy elfogadható-e a mérsékelt, praktikus iszlamizmus ott, ahol a szélsőségesebb mozgalmakkal rivalizál.

A válságok az egyik fél döntő győzelmével, a szemben álló feleknek a konfliktuson való túllépésével vagy az egymással versengő doktrinákat ötvöző rendszerekkel oldhatók meg. Az első a muszlimok megosztottsága (síita–szunnita, mérsékelt–szélsőséges, monarchista–köztársaságpárti) miatt nem valószínű, a második nehezen megvalósítható, amíg a tömegek élet-halál kérdésnek tekintik az iszlám befolyását a jogra és a közrendre. A hibrid megoldásra volt példa: Egyiptom (Mohamed Murszi iszlamista elnök bukásáig), valamint az en-Nahda iszlamista párt kormányozta Tunézia.

A mai Közel-Keletet azonban nem képes pacifikálni egyetlen külső szereplő sem, a muszlimoknak maguknak kell megoldaniuk ideológiai háborújukat.