A legfontosabb dolog

A laikusoknak szánt magyarázat: Három-négy nap intenzív foglalkozás irodalommal. Előadások trendekről, jelenségekről, folyóiratokról vagy konkrét könyvekről, beszélgetések írókkal, munkamódszerek elemzése, valamint intenzív műhelymunka. Ez utóbbi nem esztergálást jelent egy műhelyben – bár így is fel lehet fogni a szövegekkel való pepecselést, a hozott anyag elemzését és kíméletlen farigcsálását, csócsálását, a különböző szövegalkotási feladatokat. Pályakezdők tanulhatnak kunsztokat tapasztalt íróktól, szerkesztőktől, akik legtöbbször kis csoportokban foglalkoznak a fiatalokkal.

Hát ilyen rendezvényen vagyok most a festői Várhosszúréten. Három-négy napon át egy másik (párhuzamos?) valóságban lenni rendkívül egészséges dolog. A környezet hat az emberre – ha nagy szavakat akarnék használni, azt mondanám: inspiratív. A csoport bátrabb tagjai például tegnap barlangászkodtak, kúsztak-másztak a föld alatt, drótkötélen, hágcsókkal, keskeny üregeken át, sisakjukon bányászlámpával, szóval nekem az élménybeszámolóktól is klausztrofóbiám lett. Viszont tudom, hogy az ember fejében írás közben a legváratlanabb pillanatokban villan fel egy-egy érzés, hangulat, tapasztalás, amit aztán fel tud használni a szövegben. És minél többet lát, átél, tapasztal, annál kreatívabb lesz. Úgyhogy kíváncsian várom, milyen szövegek születnek a barlangjáró kollégák műhelyében.

A Fiatal írók tábora elnevezés szerencsére azokat sem riasztotta el, akik személyi igazolványuk alapján bajosan tartozhatnának ebbe a kategóriába. A legfiatalabb résztvevő tizenöt éves, a legidősebb pedig a kortalan Grendel Lajos, aki ugyan hivatalosan nem vezet csoportot az irodalom mély barlangjába, de nyugodtan oda lehet menni hozzá egy-egy saját szöveggel. Elolvassa, véleményt mond. Bárcsak lettek volna ilyen táborok, amikor én tizenöt éves voltam, sóhajtok irigykedve. Mert bizony sok felesleges kört megspóroltam volna magamnak, ha találok egy mentort, aki segít, kihúz, javít, stilizál.

A Szlovákiai Magyar Írók Társasága hosszú évek óta szervezi ezeket a táborokat, bárki jöhet, aki időben jelentkezik. A helyszín időről-időre változik, Várhosszúréten most vagyunk először, de valószínűleg nem utoljára. Egy ideje már Magyarországról is érkeztek írópalánták, szóval a jó hír gyorsan terjed. És a lelkesedésből, a tanulni akarásból, a kíváncsiságból, a remek kérdésekből azt érzem, amit a szürke hétköznapokban csak nagyon ritkán: hogy az irodalom ma is fontos. Sőt, ez a legfontosabb.