A kör négyszögesítése

Ez teljes egészében sikerült nekik, hiszen amit 1999-ben a berlini csúcson hat ország csatlakozásának finanszírozására szántak, abból most tíz ország belépésének támogatását oldanák meg 2004 és 2006 között. A berlini csúcson megszavazott ötvennyolcmilliárd euróról az egyes szakértők még úgy vélekedtek, hogy az EU az akkori támogatottakhoz képest azért kívánja jóval alacsonyabb szinten segíteni az új tagokat, mert azzal számol, hogy 2002-ben nem tud csatlakozni az összes első körbe jutott ország. Ezzel szemben most az a helyzet, hogy nem hat, hanem tíz ország, nem ötvennyolcmilliárdot, hanem alig több mint negyvenmilliárd eurót kaphat az uniótól. Sőt a bizottság egyes tagjai azt is valamifajta vívmányként tüntetik fel a Big Bang finanszírozásánál, hogy a 2002-es és a 2003-as évre kalkulált támogatások nem bővíthetik az amúgy is szegényes keretet, azok végérvényesen elvesztek, merthogy az unió költségvetése „nem tűri az egyik év költségvetési maradványának átvitelét a következő évre”. ĺgy hát nincs mit csodálkozni azon, hogy a bővítési biztos szerint sikerként könyvelendő el, hogy a hat országnak szánt keret immár a tíz országnak is elegendő. Hát nem egyszerű– legalábbis Verheugen szerint –, hogy egyetlenegy új tag sem kerül majd úgymond „hátrányosabb helyzetbe a csatlakozással, mint amilyenben a csatlakozás előtt volt”.

De vajon milyen logika szerint tekinthető e bizottsági tervezet méltányosnak és kiegyensúlyozottnak, amely fele pénzből próbálja felszámolni azokat a megduplázódott fejlettségbeli különbségeket, amelyek a tíz leggazdagabb és tíz legszegényebb régió között keletkeznek? A méltányosság pedig az volna, hogy a bővítési biztos és mások a lehető legenergikusabban léptek fel az ellen, hogy az új csatlakozók semmilyen körülmények között se lehessenek nettó befizetők a huszonötök vagy a huszonhetek Európájában?

És akkor még nem is beszéltünk a bizottság agrártámogatási koncepciójáról. Itt ténylegesen nem lehetett sok illúziónk, mert bizonyos észérvek (a WTO és az EU közötti kötelezettségvállalások a világpiaci és európai agrárpiaci árak közelítéséről) már eleve mértéktartásra intettek bennünket az agrártámogatások várható mértékéről. De erre mi, a közösségi vívmányok tiszteletére tanított leendő EU-polgárok a tárgyalásokon azért mégsem számítottunk. Arra semmiképpen, hogy a bizottság a kétségtelenül problémás agrártámogatási rendszerrel kapcsolatos kirekesztő álláspontját tetézi a regionális politika kicsinyes és rövidlátó kezelésével.

Mi történik itt? Azt tudtuk, hogy a finisben a tárgyalások egyre nehezebbek lesznek, és az EU átmeneti mentességek alkalmazását fogja kérni. Ezeknek mértéktartó, méltányos érvényesítése nem tűnt volna természetellenesnek a csatlakozók szemében. Több jel mutat azonban arra, hogy itt nem egyszerűen nehéz tárgyalási szakaszról, hanem egy törésvonal kialakulásáról van szó. Az unió egysége szempontjából legkényesebb területeken az agrár-, a regionális- és a kohéziós politikában szakadék látszik elmélyülni a tizenötök és a tízek között. ĺgy a most csatlakozók – mondjuk ki nyíltan – könnyen másodosztályú tagállamokká válhatnak.

A jövő Európájának alapproblémája ugyanis az, miként lehetséges megoldani az integráció felgyorsítását a legfejlettebb országok együttműködésének megerősítésével, mintegy ellensúlyozva az unió GDP-s átlagának csupán 20-55 százalékát teljesítő csatlakozó országok fékező hatását – a gondolat eddigi sine qua non feltétele a felzárkózás lehetőségének folyamatos biztosítása volt a többiek számára. A bizottság mostani pénzügyi tervezetével ennek a lehetőségét kérdőjelezi meg. Sokan vetették fel azt, hogy a mai Európának talán az a legnagyobb baja, hogy nincs egy Schumannhoz, Adenauerhez, De Gaulle-hoz vagy Schmidthez hasonló formátumú politikusa, aki képes lenne az Európa politikai egységéhez fűződő érdekeket összhangba hozni az integráció követelményeivel az eddigi értékrend (jogegyenlőség, szolidaritás, gazdasági, szociális kohézió) és elvek töretlen érvényesítése alapján. Az EU mai vezetői a nagy csoportos bővítés előtérbe helyezésével nem vitás, látványos politikai, történelmi tett végrehajtására készülnek, anélkül azonban, hogy megértést, kockázatot, vagy urambocsá’, áldozatot vállalnának a kibővített Európa koherenciájának, szolidaritásának biztosítása érdekében.

Teljesen világos, hogy a tízek csatlakozásának pénzügyi hátterét képtelenség a jogegyenlőség, az egyenlő bánásmód sérelme nélkül megoldani az Agenda 2000 pénzügyi bázisán. Ez a helyzet elfogadhatatlan.

Mit tehetünk, mit kellene tennünk? Mindenekelőtt a realizmus talaján kell maradni. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az unió belső finanszírozási anomáliái miatt többletbefizetéseket vállalni nem akaró államokkal a háttérben – hacsak itt nem sikerül áttörést kiharcolni – a bizottság nem tudja kezdeményezni a berlini csomag számunkra kedvező felülbírálását. Ebben a helyzetben az egy hullámban történő nagy csoportos bővítés tervét mindenképpen opponálni kell. Rámutatni a benne rejlő igazi veszélyekre (a másodosztályú tagság kialakulására), korrigálva egyúttal azt a hibát, amelyet a magyar diplomácia akkor követett el, amikor a Big Bang felvetésében csak a csatlakozás elodázását látta. A diplomácia eszközeivel el kell érni, hogy az unió térjen vissza a differenciálás alkalmazásához, amelynek tartalma csaknem teljesen kiürült, s üres szlogenné vált a bizottság és az EU egyes vezetőinek megnyilatkozásaiban. Azt az álláspontot lenne indokolt képviselnie Magyarországnak, hogy az unió csak annyi új tagot vegyen fel, amennyinek teljes jogú beillesztésére képes, ideértve az agrár-, a regionális- és a kohéziós politikai acquis következetes alkalmazását. Ez lehet három, hat ország, de tíz vagy tizenkettő semmiképpen. A kérdéseket a csatlakozási megbeszélések technikai megközelítését meghaladó dimenzióban kell tárgyalni, elutasítva a szemléletet, hogy ezekben a harmincegy lezárandó fejezetnek pusztán egyikét-másikát lássuk. A jövő Európájának egyik sarkalatos problémájáról van szó, amelynek megválaszolásában nyilván nem egyedül vagyunk érintettek. Mégis: az igazán felkészült jelölteknek most csakis az egyéni elbírálás szorgalmazása lehet az érdekük. A magyar diplomáciának ezért elsősorban önálló kezdeményezésekkel kellene fellépnie. Ehhez jó alapot nyújtanak az elmúlt tíz év felkészülésének eredményei. Most sajnálhatjuk igazán, hogy a bizottság országjelentéseiben megfogalmazott észrevételeket, éppen a legkritikusabb területeken – köztük az agrárium és a regionális intézményrendszer fejlesztése terén – a kormányzat nem vette kel-lőképpen komolyan. Ezzel nemcsak érvelési pozíciónkat gyengítettük, hanem egy kicsit mi is ürügyet szolgáltattunk ahhoz, hogy az unió ránk erőltesse a támogatáspolitika egészében képviselt prekoncepcióját. Érdekeink érvényesítésében minden megfelelő nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező magyar politikai pártnak, szervezetnek van teendője. Ehhez a kormánypolitika nem viszonyulhat bizalmatlanul, hiszen segítségre szorul.

A szerző volt nagykövet, külpolitikai szakértő