A kampány láncszemei

Tőrőlmetszett pártállami szakkifejezésekkel kezdem: agitáció és propaganda. Mindkettő hallatára libabőrös lesz az ember háta. Szellemidézéshez folyamodtam, mert ahogy közeledünk az EU-csatlakozási népszavazás időpontjához, a tömegtájékoztatásban úgy szaporodnak azok a megnyilvánulások, amelyek vészesen hasonlítanak a meggyőzés kora pártállami gyakorlatához. Az volt erre jellemző, hogy a figyelmet a már egyébként is meggyőzöttek meggyőzésére összpontosították. Kissé ironikusabban: azokat győzködték elsősorban, akik egzisztenciájukat a pártállam létének köszönhették. A kampányra előirányzott összeg újrafelosztásával kellene kezdeni, mégpedig a klasszikus mérnöki tudományoknak ama tételéből kiindulva, hogy a lánc szakítószilárdsága a leggyengébb láncszemen múlik. A hazai politikai „lánckovácsok” rendületlenül vastagítják a már beindult kampány során általuk produkált (agitációs) láncszemeket, és ügyet se vetnek arra, hogy a május közepén terhelésnek kiteendő láncnak vannak vészesen gyenge szemei. Egy gráddal se csökkenne, hanem növekedne a meggyőzés hatékonysága, ha a kampánypénzből már egyetlen krajcárt se költenének a rendszerváltás nyerteseinek vagy legalább „nullszaldósainak” megnyerésére. A népszavazás pillanatáig minden szlovákiai politikus, minden újságíró, sőt, úgy is mondhatnám, hogy minden nadrágos ember összes megnyilvánulása hatással lesz a voksolás kimenetelére. Érdemes e vonatkozásban szemügyre venni a napilapok utóbbi héten megjelent számait. Mit gondoljak arról a kormánypárti honatyáról, aki néhány héttel a plebiszcitum előtt csak annyit tud felsorolni a rendszerváltás és az Európába készülődés vívmányairól, hogy: szabadon utazhatunk, szabadon véleményt nyilváníthatunk, szabadon kereshetünk magunknak munkát, szabadon... Ez a parlamenti képviselő se erőlteti meg magát, pedig egzisztenciáját a rendszerváltásnak köszönheti. Különben még ma is nebulókat oktathatna, havi kilencezerért. Polgári társadalomban ha nyilvánosságra kerül egy hír, nincs az a hatalom, amely terjedését megakadályozná. Kevés érték van, amelynek védelmezéséért kész lennék vérem ontani. A sajtószabadság ezek közé tartozik. Ennek ellenére most sokért nem adnám, ha egy jelentéktelennek tűnő újsághírt szerkesztőségeink a népszavazás napjáig „jegeltek” volna. A hír lényege: a Brüsszelbe vagy más nyugat-európai központokba delegálandó képviselőinknek több mint 10 ezer korona napidíj jár. Engedje meg az olvasó, hogy az ilyen újsághír terjesztésének EU-kampány alatti célszerűségéről részletesebben ne mondjak véleményt. Az 50 százalékos küszöb átlépését nem azok veszélyeztetik, aki eleve és tudatosan ellene vannak a csatlakozásnak. A kudarc azok miatt kísért, akiknek már arra se telik, hogy megvegyék az újságot. Nem az ellendrukkerség motiválja őket. A nyomor miatt váltak közömbössé. Hozzájuk kellene emberi hangon szólni.