A hideg kávé

Időben iskolában kell lenni, miközben a kamasz szerint az anyja olyanra kényszeríti őt, amit nem érthet – honnan tudhatná ő, milyen elviselhetetlen pokol az intézményi oktatás?! A nő nyel egyet, nem akar győzködni, túl szeretné élni, csak arra törekszik, hogy mindenki a megfelelő, neki szánt helyen legyen, időben…

Így indul a reggel, minden munkanapon. Aztán csörög a telefon, hívnak az iskolából: a gyerek rosszul van, menjen érte! Jön a kéztördeléses elkéredzkedés a főnök asztala előtt, rohanás – nem tudja, a gyerek milyen állapotban várja az érkezését. Az iskola ajtajában azzal fogadja, hogy hol volt eddig, felfogta-e, milyen szarul van, persze, miatta nem jött elég szaporán, biztos a kistesóért hamarabb érkezett volna… A nő ekkor már tudja, valószínűleg nem lesz akkora a baj. Valamiért megnyugszik, most már jól lesz ez, mert vele van. Nem veszekszik, mert minek. Megpuszilja az elviselhetetlen kamasza buksiját, érzi, hogy napok óta nem mosta meg a fejét. Hazaszállítja, nyugtatja, kezeli a szokásos vitamin-paralen-probiotikum hármassal, ételt főz, újra nekilát a házimunkának, elmegy a másik gyerekért. Apa lassan jön. Neki sincs épp gördülékeny életszakasza, nem találja számtalanszor a helyét, valahogy elfogyott a motiváció – kész a ház, az udvar, ott a feleség meg a két gyerek, mégis, hiányzik az öröm, a nagy betűs boldogság. Gyakran tűnődik azon, vajon erre fizetett-e be, mert ahogy nézi az asszonyt, és nem lát benne mást, csak a szorgalmas anyát, arra gondol: hol van a tűz, mikor szeretkeztek, mikor nézett rá az egykor oly vidám nő csodálattal, arra már nem is emlékszik.

Az anyuka gyakran áll a tükör előtt, beszél magához, szemléli a teste alakulását és érti, lassan múlik el belőle a fiatalság tüze, lassan emészti őt fel a szürke feladatok listájának teljesítése. Az élete egy láthatatlan munka, amikor visszafojtja a gyereke szemtelensége miatt érzett dühöt, amikor visszaszorítja a kisebbik iránt érzett és kitörni vágyó szeretetet, amikor visszanyeli a férje iránt érzett keserűséget, mert neki kell maradnia a kősziklának, a stabilnak, aki tart, abban a helyzetben is, amikor ő fáradt.

Este van. Újra mosogat. Elfogyott az étel, amit megfőzött, tehát holnap újra el kell menni a henteshez, a boltba... mit főzzön? Kicsit többet kellene, mert nem szeretné megint üresen látni a hűtőt. A nagy gyerek egész nap a telefonját nyomogatja, megkérdezi, vajon pótolta-e a leckéket, ránézett-e a feladataira. A válasz, hogy hagyja békén. Rátekint a pultra: ott a reggel lefőzött kávé, hozzá sem nyúlt, szinte egész nap talpon volt, bár elmondhatta, míg vezetett, addig biztosan üldögélt.

Megfogja a bögrét, a kávéja színe mintha kifakult volna, bele sem kortyol. Újragondolja a napját, és szorítja a feketét, mintha kapaszkodna a kávézás rituáléjába. Áll a konyhában, rázúdul az egész nap terhe, igazságtalansága, az ő teherviselése, amire negatívan gondolni sem mer már évek óta, mert ugye a család erről nem tehet. Azzal tartja magában a lelket, hogy micsoda bűn és hálátlanság arra gondolni, hogy ez az élet sok egymagának, hiszen mindent ő akart, mindenkit. Sokáig győzködte magát, hogy neki szó nélkül tenni kell a dolgát, segítséget rég nem kér, mert érzi, ez mindenkinek terhes feladat, így marad a jó időbeosztás és a hideg kávé. És az esték, amikor tudatosítja, lassan múlik el ő is, minden unott, színtelen napjában.