A hatalom farkasai

Most éppen ez történik: az egyik oldal vádként fogalmazza meg az új politikai erőkkel szemben, hogy „populisták”, vagyis demagógok: tehát összetett problémákra túl egyszerű válaszokat adnak. Ezt a populisták egészen máshogy élik meg, ők nem a válaszokban látják a különbséget, számukra a kérdések a fontosak. Szerintük ők olyan társadalmi problémákhoz mernek hozzányúlni, amihez mások nem. A politikai korrektséggel és a mainstream konszenzussal szemben ők ezeket a kérdéseket tűzik napirendre.

Ez az egyik magyarázat, hogy megértsük, hogyan lehetséges, hogy másról beszél a két oldal, holott ugyanazokat a szavakat használja.

De van egy ennél mélyebb különbség is, ez pedig a hatalomtechnikai felfogás. Itt a hagyományos politikai erők ahhoz ragaszkodnak, hogy minden kormányra kerülő párt azt teheti meg, amire felhatalmazást kapott. Úgy is mondhatnám, legalábbis elméleti szinten tiszteletben tartják a választói felhatalmazást és annak korlátait. Tehát nem azt mondják, hogy győztünk, és most azt csinálunk, amit akarunk. Ennek alapvető oka pedig az, hogy a régi pártok – főleg nyugaton – sokáig nem személyesedtek el olyan szinten, mint a mostani kelet-európai, populistának tekintett erők. Azaz a választók nem kizárólag vezetőkre vagy konkrét ügyekre szavaztak, hanem eszmékre, ideológiákra, értékekre. Ezek önmagukban is több kötöttséget, kiszámíthatóságot jelentenek, mint egy személy garanciája.

A populista hatalomfelfogás a közép-európai körökben ezzel szemben arra épít, hogy aki felhatalmazást kap a választásokon, az alapvetően bármit megtehet: épp azért kap bizalmat, hogy az általa vitt néhány üzenet érdekében olyan területeken is léphessen, amelyeket nem is emlegetett a kampányban. Ezután még következik az a szint, hogy a közép-európai populista erők a régi és organikusan növekedett, eszmerendszerekre épülő nyugati pártévtizedek hiányában alapvetően pragmatikusak, ami sokkal gyorsabb politikai mozgást tesz lehetővé, és szavazóik nem is büntetik őket ezért.

Mindebből következik az alapkérdés, hogy akkor vajon a mindenkori hatalmat birtokló, szükségszerűen gyarló emberekből álló populista párteliteket a régiónkban mi fogja korlátozni saját hatalmuk megszilárdításában, ha a korábbi, demokratikus kötöttségeket nem érzik kötelező érvényűnek? Hosszú távon nem fizetnek-e nagyobb árat a demokrata polgárok a hatalmi ágak szétválasztásának gyengülésével, a fékek és ellensúlyok kiiktatásával, mint amit rövid távon egy populista erő látszólag gyorsabb reakciójával nyernek? Eredetileg nem azért korlátozták-e a mindenkori kormányzó hatalmak (legyen az a király, az Aranybullával kötve, vagy egy pártelit, valódi belső választásokkal kötve) működését, mert az emberi természetből adódóan mindig nagy volt a kockázat, hogy az uralkodó csoport visszaéléseket követ el? Miért lenne ez másképpen a 21. században...? A hatalom csinál farkasokat a hatalmasokból, vagy szükségszerűen a farkasok szerzik meg a hatalmat? Akárhogy is, éppen ezért van égető szükség azokra a korlátokra, amelyeket szépen mondva demokratikus fékeknek és ellensúlyoknak hívunk. De úgy is mondhatjuk, hogy ezek az emberi természetből adódó mindenkori túlkapások ellen szükséges gátak.