A gyűlölet gyűrűjében

Vályogviskók, ráncos kezek, barázdált arcok, fekete szemek. Egy jelenlevő, mégis külön világ emlékeztetői. Fotós barátom szokta volt mondogatni: cigányokról könnyű jó képet csinálni... Azt már én fűzöm hozzá épp a Romák Világnapján, amikor e sorokat írom, hogy bárcsak ilyen könnyű és látványos lenne mind ama szándék, amely helyzetük javítását, beilleszkedési esélyeiket szolgálja. Ugyanis újságíróként úgy tapasztalom, hogy évtizedek suhannak el felemelkedésük számottevő javulása nélkül! Bizonyságképp hadd fabulázzak két történetkét. Az elsőt már negyvennél is több esztendeje, újságíróbojtárként, első „komoly” riportútjaim egyikén abban a felső-csallóközi nagyközségben hallottam, ahol akkor is, most is jelentős arányban élnek romák. Itt akkoriban eleven legendaként emlegették B. Józsit, aki a második világháború előtt még karonülő gyerek volt, amikor a helyi kocsmából el akarták szöktetni az anyját: késsel törtek apjára és megsebesítették. De Józsi apja is kést fogott, s gyomron találta támadóját. Abban az időben állítólag szokás volt az ilyen; és ha sikerült a szöktetés, tisztesség volt a férfinak, de a nőnek is, mert azt mutatta, hogy milyen kelendő. Az ilyesmi hozzátartozott a cigánysorshoz. Mit tagadjam, bő négy évtizede főként a történetke romantikája kötött le; ám ha ma hallanám Józsi szüleinek hajdani kalandját, már inkább az érdekelne: mit hisznek el, mit vállalnak a múltból az unokák, a dédunokák. Vállalják-e a hevesvérű, talán analfabéta apát, aki egy régi cigánylegenda hőse, akit nyilván nem mindig és nem mindenütt szolgált ki a pimasz pincér s letegezett a nyegle hivatalnok, mert – ma úgy mondjuk – roma... A másik történetet viszont pár hete magam is láttam egy felkapott bevásárlóközpontban, ahol a cigányasszony egy tábla csokoládét lopott. Még a pénztárig sem jutott; öklök lendültek a magasba, trágár szitkok röpködtek. Az asszony megszeppenve állt a gyűlölet gyűrűjében, nyitott tenyerében a bizonyítékkal. Ha ugyanezt egy nem roma teszi,

a műveltek kleptomániát emlegetnek, és sajnálkozva mondják, hogy az ilyen szerencsétlennek bizony gyógyítania kellene beteges hajlamát. Persze, ennél jóval sandább dolog, hogy tucatjával járnak közöttünk a korrupt gazdasági vezetők és minisztériumi csinovnyikok, az ügyeletes kormányzat krémjét furikázó és a könyvelésben dupla fogyasztású állami limuzinok hajtói meg azok főnökei – de mögülük egy szupermarket kellős közepén kimagaslik, mint a megtestesült Bűn, egy idős cigányasszony; ott áll – s ki tudja még meddig fog ott állni? – a gyűlölet gyűrűjében egy tábla párkoronás csokoládéval.

Ez a valóság. Noha szemérmesen keveset beszélünk róla, attól még tény, hogy cigánykérdés, vagyis hát bocsánat: romakérdés bizony van. Olyannyira, hogy születéskor tíz évvel rövidebb élettartam elé néznek a cigánygyerekek, mint nem roma társaik. És ötvennél is többször kevesebb az esélye annak, hogy ez a lurkó majdan felsőfokú végzettséget szerezzen. No és a romák általában tízszer olyan szegények is, mint a többség. Gyakran omladozó kunyhókból álló telepeken élnek, az előítéletes társadalom többi tagjától elzártan s megvetetten.

Csak fényképtéma? Aligha. Csodarecept sincs rá, de aki „klep?tomániás” fogyasztású állami csodakocsin viteti magát, ne csak a fényes BMW-ből meg Audiból tekintse meg a cigánypérókat!