A grúziai bársonyos

Látszólag mindenki kivár. A kulisszák mögött azonban lázasan keresi a kiutat a nemzetközi diplomácia – értsd az orosz és az amerikai – a helyzetből.

A kulcsfigura a grúz elnök, Eduard Sevardnadze, az ő uralkodása juttatta az országot ebbe a helyzetbe. Kihúzta ugyan Grúziát a polgárháború mocsarából, és hosszú ideig garantálta biztonságát. Ám a kommunista párt főtitkára, később pedig elnöke regnálása idején Grúzia és a korrupció szinonimák lettek szerte a világon. A havi átlagbér negyven dollár körül mozog, a nyugdíj tíz dollár, 80 százalékos a munkanélküliség, s az ország össztermelésének több mint felét a feketepiac adja. Venni szinte semmit sem lehet, mindent „szerezni” kell. A lakosság számára nincs alternatíva és remény. Grúzia egyetlen reménysége az ország területén majdan áthaladó, a Kaszpi-tengert Törökországgal összekötő Baku-Tbiliszi-Ceyhan-kőolajvezeték, amely 2005-től félmilliárd dollárhoz juttathatja az országot.

Helyben is vagyunk. Grúzia geopolitikai fontossága ebből ered. A vezeték mozgatja az orosz és amerikai külpolitikát. A kőolaj legfontosabb ismertetőjegye ma, hogy a lelőhelyek körül mindenütt harcok dúlnak. ĺgy a nagyhatalmak számára a biztonság a legfontosabb érték. Az ország (jelen esetben Grúzia) biztonsága.

Eddig Sevardnadze elnök jelentette a garanciát erre a biztonságra. A volt szovjet külügyminiszter meglepően Nyugat-barát politikát folytatott, számítva főleg Amerika támogatására. Tudatában volt annak, hogy a gazdasági válságban lévő oroszoktól nem számíthat pénzügyi injekciókra. Az ország – és saját maga politikai – életben maradásához ehhez elengedhetetlen szüksége volt. És lőn, mára – egy főre lebontva – Grúzia kapja a második legnagyobb amerikai gazdasági támogatási csomagot – Izrael után. Az egymilliárd dollárnyi segély nagy része eltűnik az elnökhöz közel állók zsebében, miközben a grúz nép hihetetlen szegénységben él.

Óvatos Nyugat-barát politikája azonban sok ellenséghez juttatta Sevardnadzét Moszkvában, a szegénység és éhínség pedig elvette minden hazai támogatóját. Az átlag orosz most elégedetten bólogat a tévé előtt, látva Sevardnadze nehéz helyzetét, az elnök Amerika-barát politikáját okolva mindezért. Az orosz külpolitika azonban akár veszthet is a bulin. A korántsem egységes grúz ellenzék hangadói, Misa Saakashvili (a fő ellenzéki erő, a Grúziai Nemzeti Mozgalom vezére) és Nino Burdsanadze (a parlament eddigi elnöke) ugyanis még Sevardnadzénél is sokkal bátrabban tekint a Nyugat felé.

Még furcsább az elnök helyzete, ha tudatosítjuk, hogy ellenzékét jórészt szintén amerikai, bár inkább magántámogatásokon keresztül építették fel amerikai és közép-európai (többek között szerb és szlovák) konzultánsok segítségével. Jól jellemzi ez az amerikai kül- és támogatási politika legfőbb elvét: bár (elsősorban az olaj miatt) együttműködnek nem éppen demokratikus rezsimekkel is, Amerika mindenkor és mindenhol támogatja a demokratikus struktúrák (értsd ellenzék) megerősödését. Ez a fajta „kétarcúság” szöges ellentétben áll Oroszország erőpolitikájával, amely mintha nem értette volna meg, hogy a Szovjetunió szétesésével a volt tagállamok akár külön utakon is járhatnak. Nem tanult Közép-Európa esetéből sem. Az idő Kelet-Európában is a demokráciának dolgozik.

Paradox módon azonban az amerikaiak jobban félnek a változásoktól, mint Sevardnadzétől. Az öreg elnök – eddig – olyan biztonsági garanciát nyújtott nekik, amire az ellenzék nem biztos, hogy képes lesz. A legnagyobb fejtörést minden bizonnyal Aslan Abasidze, a fekete-tengeri Adzharia régió tejhatalmú ura okozza majd. Az oroszok által támogatott és pénzelt politikus teljes diktatúrával vezeti régióját, itt a parlamenti voksolást a totális csalás jellemezte. Abasidze „általában” ellenzéki, a választások előtt azonban az elnök híve lett. Jelezve ezzel többek között azt is, hogy az orosz külpolitika zsigerből látszik reagálni az ellenzékben rejlő Nyugat-barátságra.

Az idegek háborúja zajlik Grúziában. Kulcsfontosságú kérdés most a biztonsági erők szerepe. Eddigi viselkedésük azonban arra enged következtetni, hogy az elnök képtelen – belső konfliktusok nélkül – mobilizálni a biztonsági erőket a tüntetők ellen. ĺgy eléggé biztosnak látszik, hogy Eduard Sevardnadze – nem éppen fényes – búcsút vesz a nagypolitikától. Grúziában pedig egy új korszak kezdődik. Csak éppen azt nem tudni, milyen.