A demokrácia exportja

Európa távolabbra látó, tehát az ordas eszmék politikai következményeit idejében felmérni képes politikusainak a 20. század első felében, egészen az USA 2. világháborús szerepvállalásáig annak lehetősége okozott fejfájást, hogy az Egyesült Államokban győzedelmeskedik az izolacionizmus. Az elszigetelődési hajlamnak meglehetősen mélyre hatoltak a gyökerei az észak-amerikai humuszban. Roosevelt politikai zsenialitásának volt köszönhető, hogy a német fasizmus és szövetségesei elleni küzdelemben a demokrácia erői nem maradtak magukra.

Az 1945 óta eltelt évtizedekben nagyot változott a világ. Pillanatnyilag, az iraki háború megkezdésének óráiban még Európa legkonszolidáltabb és legbefolyásosabb demokráciáinak vezetői között sincs egyetértés abban, az USA nem távolodott-e el túlságosan is az elszigetelődés politikájától. A német és a francia álláspont közismert. A párizsi és a berlini vezetők egyfolytában a tömegek békevágyára hivatkoznak. Magatartásuk tárgyilagosságra törekvő szemlélője azonban nem biztos abban, hogy az amerikai megoldástól való távolmaradásukat nem az vezérli-e, ami a politikust az államférfitól megkülönbözteti. Mert a másik póluson ott van Nagy-Britannia, amelynek miniszterelnöke Washington mellé állva kinyilvánította: ha diplomáciai eszközökkel nem megy, háborúban kell felszámolni az iraki rezsimet. Őfelsége miniszterelnöke is hivatkozhatna a közhangulatra. Nem hivatkozik rá, hanem elődje, Churchill nyomdokába lépve foglal állást. Akárhogy nézzük is, az Európa és az USA közötti szövetség „műfajában” senki se kvalifikáltabb egy hivatalban levő brit miniszterelnöknél. Még akkor is, ha vita folyik arról, Hitler volt-e nagyobb gazember, vagy Szaddám Huszeiné e tekintetben az elsőség.

Talán az egypártrendszeri diktatúra felszámolásának közelsége is közrejátszik abban, hogy térségünk volt szocialista államainak zöme az iraki háború kérdésében inkább az amerikai megoldást támogatja, nem pedig a franciák és a németek által forszírozottat, noha ennek kedvezőtlen következményei is lehetnek. Nem kell bizonygatni, hogy miért, bennünket elsősorban Pozsony és Budapest reagálása érint és érdekel. A politikai struktúrában itt is, ott is megtalálhatók az amerikai, illetve a német-francia megoldás szorgalmazói, valamint ellenzői. Hogy melyik félnek drukkolok, azt – érdekes módon – nem Bush, Blair, Schröder, vagy a francia kormányfő érvei döntötték el, hanem magyarországi és szlovákiai politikusokéi. Aligha véletlen, hogy az iraki rezsim fegyverrel kikényszerített felszámolásának legvérmesebb ellenzői azok közül kerülnek ki, akik szívesen elnosztalgiázgatnak azoknak az éveknek a történésein, amikor Budapesten még Horthy vezette a körmenetet, Pozsonyban pedig Tiso misézett.

Németország és Japán 2. világháború utáni története bizonyítja, hogy a demokráciát is lehet sikeresen exportálni. Tudjuk, e két ország esetében ki volt az exportőr...