A dekrétumok mentén

Az NSZK politikai elitjét dicséri, hogy a háborút követő több mint fél évszázad alatt mindig képes volt demokratikus eszközökkel kezelni azokat a feszültségeket, amelyeket azok gerjesztettek, akik képtelenek voltak levonni a világégés előtti és alatti szörnyűségek tanulságait. Pedig – főképp a hidegháború évtizedeiben – mindig voltak próbálkozások, amelyek szervezői rendre azzal érveltek, hogy, úgymond, a német katona a bolsevizmus ellen ontotta vérét. Hogy az ilyen feszültségek a társadalom perifériáján maradtak, az a nemzet zöme kijózanodásának a bizonyítéka. Ugyancsak lényeges, hogy a mindenkori német kormány – akár szociáldemokrata volt, akár jobboldali – egyfolytában tudatosította, nincs az az aranyszájú szudétanémet hordószónok, nincs az a még mindig stramm nyugalmazott SS-tábornok vagy nosztalgiázó porosz őrmester, aki az antifasiszta koalíció főszereplőivel feledtetni tudná a hitlerizmus elleni közös küzdelmet.

A fordulat után mind Pozsonyban, mind Budapesten szintén elhangzottak eszmefuttatások arról, hogy „hiszen Tiso katonái is a vörösök ellen harcoltak!”, meg hogy „a magyar honvédség hadjárata végül is a kommunizmus ellen irányult”. Sem az USA-ban, sem Angliában, sem Franciaországban (hogy csak a legnagyobb demokráciákat említsük) még sokáig nem alakul kormány, amely hagyná, hogy bármely állam, amely 1939 és 1945 között a front másik oldalán harcolt, akárcsak jelképesen is megtapossa az antifasiszta hősök sírját. Vagy ha alakul, az tragédiát ígér egész kontinensünk számára.

Tudjuk, melyik politikai vércsoportba tartoznak azok az osztrák, német és olasz politikusok, akik magyar elvbarátaikkal együtt mostanában oly kitartóan ragozzák a Beneš-dekrétumok kérdését, és akik nemzetközi fórumokon oly magasra adogatják egymásnak a labdát. A legutóbbi magyarországi választási kampányban 200 km-ről felismerhetők voltak azok a politikusok, akik a szlovákiai magyarral el akarták hitetni, hogy a több tíz millió áldozatot követelő világégés záróakkordjának cselekményei ma, csaknem 60 év után tárgyilagosan elbírálhatók, és a sérelmek veszélyteremtés nélkül orvosolhatók.

Menetelünk a dekrétumok mentén. Akinek van szeme, látnia kell, hogy a politikai paripának kilóg mind a négy patája. Az még valamelyest érthető, hogy Budapesten vannak politikusok, akik voksért cserébe hetenként átíratnák a történelemkönyveket. Viszont megemészthetetlen, hogy a szlovákiai magyar párt néhány vezetője se hajlandó észrevenni, hogy itt voltaképpen a kibogozhatatlan régmúltat próbálják egyenértékűvé tenni azzal a holnappal, amely ugyan nehezen jön a világra, de mindenképpen ígéretesebb a tegnapnál.