A cédulázók

Nem lehet megúszni. Hiába kapálódzik az ember, hiába tesz elhárító mozdulatokat, a végén csak belenyomják a kezébe a cédulát, röplapot vagy reklámanyagot. Erre lettek kiképezve. Bizonyára esőben, hóban és negyven fokos kánikulában is tesztelték őket, mert tántoríthatatlanul állnak a napon, és már messziről fixírozzák a szembejövőt. „Üdvözlöm! Látogassa meg új üzletünket!” – hadarják, és egyszerűen muszáj elvenni tőlük a papírost, mert a szöveg folytatódik. Egyesek beterelő manővereket is tanultak, úgy állnak az új kocsma vagy bugyibolt előtt, hogy testükkel invitálnak befelé, azaz elállják a menekülés útját. Megfigyeléseink azt mutatják, manapság az emberek már kevésbé fogadják el a „Keressen havi 40 ezret kényelmes, otthoni munkával!” típusú cédulákat, vagy ha igen, hetykén visszakérdeznek, hogy mit is kellene valójában csinálniuk a pénzért. A beszervező ember ilyenkor meghívja őket a cég irodájába, és ezzel az ügy meg is halt. Az óriási, hihetetlen áresőt, fantasztikus kedvezményeket ígérő röplapokat viszont viszik, mint a cukrot. Hatásos trükk a cédula egész felületére egyetlen csábító számot nyomtatni, alá pedig kis betűkkel jöhet az üzlet címe. A cédulázókat általában órabérbe fizetik, ám a kapitalizmus szele által megcsapott vállalkozók újabban kitalálták, hogy a szét-osztott mennyiség is számít. Embereiket rendszeresen ellenőrzik, megvizsgálják a környék kukáit, hogy a munkatárs nem szabadult-e meg rövid úton a feladattól. Épp ezért a dolgos nap végére a munkatárs már annyira agresszív, hogy métereken át képes szaladni a röplappal kiszemelt áldozata után. Az meg, szerencsétlen, mit tehet, elveszi tőle, hiszen őt is anya szülte. Mondom, nem lehet megúszni.