A 22-es csapdája

Valószínű, hogy a világszervezet nem ad kitöltetlen űrlapot Amerikának a katonai erő alkalmazására. A Fehér Ház ezt világosan látja, ezzel magyarázható, hogy Washington és London hajlandónak mutatkozik az általuk megfogalmazott új határozattervezet szövegének enyhítésére. Ennek az egyelőre csak lapértesülésként megszellőztetett hétfői bejelentésnek óriási a jelentősége, mert jelzi, hogy Amerika bizonyos fokú hátramenetbe kényszerült. Kérdés, hogy jó-e ez a világnak. A vétójoggal bíró állandó BT-tagok közül Párizs és Moszkva (Peking sokkal visszafogottabb) kezdetben azt mondta, nem is kell új BT-határozat, elég lesz a régi. Pedig tudták: Szaddám azt ott sértette meg, ahol akarta, négy éve még az ellenőröket is kiebrudalta Irakból. Persze lesz új BT-határozat, csak valamivel enyhébb, csak éppen a rábólintók az igennek megkérik az árát, valószínű, hogy az oroszok pénzben is. Ezért hiteltelen, amikor az ódzkodók erkölcsi motívumokat is megpróbálnak belekeverni a nyilvánvaló üzletbe. Ugyanakkor a huszonkettes csapdája is ez, Washingtonban azért ragaszkodnak valamiféle rendkívüli ENSZ-felhatalmazáshoz, mert látják: ha a tétovázó világszervezet megkerülésével mérnek katonai csapást, olyan precedenst teremtenek, amellyel aztán bárki bármikor visszaélhet – ha van hozzá katonai ereje. Ez az igazi erkölcsi felelősség. Vállalhatja-e Amerika, hogy az általa meghirdetett új doktrínával, a megelőző csapás doktrínájával a jövőben visszaéljenek, és sokkal veszélyesebb, kiszámíthatatlanabb legyen a világ annál a zűrzavarnál is, amely most van. Elég az orosz–csecsen, orosz–grúz, indiai–pakisztáni konfliktusokra gondolni. Az Irakkal – tágabb értelemben a terrorizmust támogató országokkal – szembeni megelőző csapás elmélete ugyanis nehezen illeszthető az eddig megszokott értékrendekbe, főleg az európaiba. A kilencvenes évek elején indított Irak elleni háborút mindenki jogosnak érezte, mivel Szaddám lerohanta Kuvaitot. A kilencvenes évek közepén ugyancsak teljesen új volt, és sokan nehezen is fogadták el a humanitárius célú, a népirtás megelőzését szolgáló katonai csapásokat: Bosznia és – főleg – Koszovó esetében. De ezek is könnyen bizonyíthatók voltak, nem lehetett letagadni, amit a milosevicsi rezsim a koszovói albánokkal művelt. A titkos fegyverkezés, a terroristák kiképzése sokkal nehezebben bizonyítható. De bizonyítható, csak nem kell vele megvárni az újabb szeptember tizenegyedikét. Mert bekövetkezhet, ha a világ moralizál, és engedi, hogy Szaddám szabjon feltételeket. Ha a fegyverzetellenőrök nem tekinthetnek be minden egérlyukba, akkor nincs értelme a küldetésüknek. Ez az, amit pillanatnyilag Washington és London akar, nem pedig a minden áron való háború. A fő kérdés kézenfekvő: ugyan miért nem akarhatja a két nagy, véres háborút kirobbantó Szaddám a mindenre kiterjedő ellenőrzést, ha nincs rejtegetnivalója?