2014 – a vég kezdete

A két populista csillaga leáldozóban, közelít a vég. Előbb-utóbb eltűnnek a nagypolitika színpadáról, jelentéktelenné válnak, de választóik itt maradnak.

A sors furcsa fintorai közé tartozik, hogy mikor történik meg a nagy fordulat. Mikor jön el az idő, amikor a megállíthatatlannak tűnő, szárnyaló, választásokon taroló, magabiztos és elbizakodottá váló politikus karrierjében, népszerűségében törés következik be. Amikor az addig bevált módszerek hirtelen kudarcot vallanak, az addig alkalmazott jelszavak, érvek, hazugságok bumerángként ütnek vissza, a jól működő, hatalmas és félelmetes reklám- és PR-gépezet, meg a korábban rettegett megmondóemberek nevetségessé válnak, a baráti média és a bérkommentelők hada hirtelen mit sem ér. Amikor az addig fegyelmezettnek tűnő saját táboron belül egymás torkának esnek korábbi szövetségesek és nem átallnak kényelmetlen információkat kiszivárogtatni, a nyilvánosság előtt egymásnak üzengetni.

Szinte lehetetlen megjósolni, mikor jön el ez a pillanat és mi lesz az a banánhéj, amin elcsúsznak. 2014-ben mindenesetre Fico és Orbán számára bekövetkezett ez a törés. A szlovák kormányfő beleszaladt egy hatalmas pofonba a nagy különbséggel elvesztett elnökválasztáson, magyar kollégája meg elszenvedte az elmúlt 25 év legnagyobb népszerűség-zuhanását és meg kellett élnie azt, hogy a tömegek ezúttal nem mellette, hanem ellene vonultak utcára.

Általában ilyenkor nagy az értetlenség, az érintettek, de gyakran a megfigyelők sem tudják mire vélni a dolgot. Részben mert túlságosan a végső fejleményekre koncentrálnak, és nem esik le, hogy az egész addigi tevékenységgel van a baj, arról nem is beszélve, hogy a népszerűség erodálódása a politikában törvényszerű. De azért is, mert a politikust hatalmon tartó, majd a bukásához vezető összetett tényezők tekintélyes része irracionális természetű, észérvekkel nem magyarázható, tudományosan nehezen megfogható.

Fico és Orbán most foghatja a fejét, és azt kérdezheti: hol a fenébe rontottam el, hisz mindent ugyanúgy csináltam. Hogy van az, hogy Radičová ellen működött a lejárató kampány, Kiska ellen meg csődöt mondott? Hogy lehet, hogy a magyarok komoly zokszó nélkül elviselték a világcsúcsot jelentő 27 százalékos áfát, hárommillió magán-nyugdíjpénztári tag megtakarításainak állami ellopását, 13 különadó bevezetését, és pont a 14., az internetadó ellen lázadnak fel? Ilyen banális dolgokon csúszunk el? Igen, így szokott ez lenni. Vagy nem tetszenek emlékezni, mennyit dobott karrierjükön a 20 koronás, ill. 300 forintos vizitdíj elleni ágálás? Banális volt az is, ugye?

Előbb vagy utóbb mečiari könnyes búcsút intenek regnáló kormányfőink is, (egykori) választóik viszont velünk maradnak. Még akkor is, ha sokan már nem fognak emlékezni rá, hogy rájuk szavaztak. Nagyot fordul a világ, amikor sokaknak egész ciki lesz bevállalni, hogy valamikor így tettek.

A szerző a Comenius Egyetem politológia tanszékének oktatója és a Híd frakcióvezetőjének gazdasági tanácsadója