Jeges valóság, avagy a Bering-szoros meghódítása – 2. rész

Az első részt itt olvashatja el. 

Tekintse meg az expedícióról készült galériát. 

Egy nap, amikor egy jéghegyes részen haladtunk, az egyik csúcsra érve megpillantottunk egy medvét. Csak úgy állt és nézelődött ott a jégmezőn. Körülbelül 100 méterre tőlünk. A rettegett vadállat vadászni indult. Éppen az ilyen esetekre is készültünk, amikor figyelmeztető lámpákat is vittünk magunkkal, ezek olyan szörnyű hangot bocsájtanak ki magukból, amely hallatán a medve azt gondolja, hogy nem vagyunk olyan finom falatok, mint a Bering-tenger rozmárjai. Ettől a pillanattól kezdve minden nap láttunk medvenyomokat. Minél távolabb voltunk a szárazföldtől, annál gyakrabban jelentek meg a lábnyomok, amelyek innentől kezdve utazásunk részévé váltak. Egyik nap egy medvemama a kis jegesmedvével, másnap egy magányos állat hagyott nyomot. Volt, hogy egyszerre mindkettő nyom egyszerre jelent meg. Könnyű volt megkülönböztetni a nagyság alapján. A felnőtt magányos medve nyoma óriási, tiszteletet parancsoló volt. A férfias tenyerünk a lábnyomban úgy nézett ki, mint egy kisgyermek pici keze.

A fehér vadállat képe azonban nem nagyon foglalkoztatott bennünket, velünk volt ugyanis Barsik, a kutya. Expedíciónk során a kelet-szibériai lajka többször is figyelmeztetett bennünket a medve közelségére. A medvéknél nagyobb gondot okozott az előttünk álló terep nehézsége. Egy olyan időszakban keltünk útra, amikor ezen a környéken a leghidegebb az idő, a tengeren pedig rendkívül vastag a jégpáncél, úgy néz ki, mint egy hatalmas üveglap. Sík terepre vágytunk, de a valóság felülírta terveinket. Folyamatosan jéghegyek nehezítették a haladást. Ha sík terepen megy az ember, akkor egy nap akár 25 kilométert is meg tud tenni. Ám ha az úton folyamatosak a több méter magas jéghegyek, amelyeken át kell kelni, úgy, hogy közben a 80 kilós szánunkat is át kell vonszolni, akkor a sebesség napi 5-8 kilométerre csökken.

Az első háromnapnyi ilyen kimerítő túra után azt gondoltuk, hogy ez rendben van, hamarosan jön a sík terep. De amikor a hetedik és a kilencedik napon is ilyen nehéz a haladás, folyamatosak a jéghegyek, és a sík terep csak nem akar jönni, az már lelkileg nagyon megterhelő tud lenni.
Tudtuk, mibe vágunk bele, mindenre fel voltunk készülve, de mégis azt reméltük, hogy gyorsabb tudunk haladni. Az anyatermészet megmutatta nekünk, hogy annak ellenére, hogy alaposan felkészültünk, mégis ő dönti el, milyen gyorsan érhetjük el a célt.  És mintha még tetézni is szeretné ezt a nehéz helyzetet, egy nyílt tengeri szakasszal is színesítette az útvonalat. Mintha nem tudnánk, mit kezdjünk magunkkal. De az akadályok az ilyen expedíciók részei, így, ha sikeresek akarunk lenni, akkor ezzel is meg kell küzdenünk. A szánjainkból kis katamaránokat készítettünk, így jutottunk a másik oldalra. Ez nagyon időigényes művelet volt, hiszen egyenként a teljes csapatnak át kellett kelni a víz túloldalára. Amikor elkezdtük, akkor a tengeren lévő hasadék még csak alig 100 méteres volt, ezt a 80 méteres kötélből állapítottuk meg, amely majdnem elért a túloldalra. A jéghegyek azonban olyan gyorsan változtatták a helyzetüket, hogy amikor végeztünk az egész művelettel, akkor a repedés a nyílt tengeren már elérte a 2 km-t is, így az átkelés összesen három órán át tartott.

Egy nap egy gleccserfolyónak ütköztünk, amely a befagyott tenger közepén volt. Olyan 200 méter széles lehetett, és a benne lévő jéghegyek 5 kilométer/órás sebességgel úsztak. Ez nem tűnik soknak, ám ott a helyszínen ez rendkívül félelmetes volt. Megálltunk, és a jég fájdalmas repedéseinek hangját hallhattuk. Olyan volt a csikorgás, mintha a lapátot húznánk a betonon. Ekkor nem irigyeltük vezetőnket, Viktort, aki úgy döntött, hogy ilyen terepen lehetetlen az átkelés, így egy nehéz kerülő úton haladhatunk csak tovább. Csak ez a kerülő 30 kilométert jelentett, rendkívül nehéz terepen. Addig, egy hasonlóan megterhelő terepen 3 nap alatt 25 kilométert tettünk meg. Ekkor nagyot esett a csapat elszántsága, hangulata. De nem maradt más hátra, mint tartani a katonai fegyelmet, felvenni a szánokat, és húzni tovább. Mert amikor kitalálunk egy expedíciót, olyan helyre, ahova senki se megy, akkor tudtuk, hogy az nem lesz egyszerű.

Lehet, most azt gondolják, miért nem néztük meg a műholdas felvételeket az expedíció előtt, akkor elkerülhettük volna a nagy jéghegyeket. A telefonjainkra minden nap friss információt kaptunk. Csakhogy a műholdas képeken nem látható, milyen magasak a jéghegyek, ahogy az sem, azok milyen gyorsan mozognak. Amikor reggel megnéztük a képeket, és láttuk, hogy mindent szépen jég borít, ez az információ délre ez már nem biztos, hogy fedte a valóságot. Ezen a területen, Oroszország legkeletibb részén nagyon sok tengeri áramlat van, és a szél viselkedése is kiszámíthatatlan. A tenger egy élő organizmus, és a felszíne folyamatosan változik.

Kilenc napon át küzdöttünk a végtelenül igényes tereppel, kerülgettük, másztuk a jégtömböket, haladtunk a vékony jégtakarón, amelynél sosem lehettünk biztosak abban, hogy megtart-e bennünket, és a szánunkkal keltünk át a nyílt tengeri szakaszokon. Fizikailag rendkívül jó állapotban voltunk, folyamatosan abban bíztunk, hogy a helyzet hamarosan jóra fordul. Hogy nemsokára egy sík, egyenes jégterepre érünk, hogy az elmúlt napok nehézségei után végre felvehetjük a sílécünket, hogy egyre közelebb kerüljünk az amerikai szárazföldhöz. Bíztunk benne, hogy hamarosan olyan szakaszok következnek, amelyeken napi 40 kilométeres sebességgel tudunk haladni. Csakhogy a természet újra másként döntött.

Viktor egy hírt kapott a telefonjára, hogy a következő napokban rendkívül nagy felmelegedés lesz. Mínusz 25 fokról 0 fokra nő a hőmérséklet!!! Ezt még túl lehetne élni, hiszen a tengeren lévő jégtakaró nem olvad el azonnal. Azonban a tragédia az volt, hogy a felmelegedés akár 150 km/órás, orkánerejű széllel párosult. „Az a veszély fenyeget, hogy egy úszó jéghegyen ragadunk, menekülési lehetőség nélkül. Még az MI8-as katonai helikopter sem tud leszállni az orkánerejű szélben” – mondta gyászos bejelentésében Viktor. Ha folytatnánk az expedíciót, akkor könnyen előfordulhat, hogy a nyílt, jeges tengeren ragadunk, úgy, hogy napokon, sőt akár heteken át esélyünk se lesz arra, hogy kimenekítsenek bennünket. Ez pedig tragédiával is végződhet. Ezért úgy döntöttünk, hogy a csapat biztonsága érdekében, 10 nap után befejezzük az expedíciót.

Természetes, hogy ez bosszantott bennünket. Egyévnyi felkészülés, edzés és tervezés után most úgy tűnik, mindez hiábavaló volt. Ám ekkor megértjük, hogy nem szabad fejjel rohanni a falnak, el kell fogadni a helyzetet. Ez olyan, mint az Everest meghódítása. Edzel, ezzel élsz, ám mégis 100 méterrel a csúcs előtt választanod kell. Ha rosszul döntesz, lehet, hogy egy befagyott emlék, tájékozódási pont leszel csak. A Bering-szoros azonban egy vagy több év múlva is itt lesz, és ahhoz, hogy egyszer meghódítsuk, egészségesnek és egészben kell lennünk. És ha egyszer a természet is úgy akarja, annál édesebb lesz a jutalom. A nagy dolgok nem mindig sikerülnek elsőre.

Néhány nap múlva Lavrentya faluban voltunk, ahova helikopterrel érkeztünk. A szocialista panelház ablakai mögül őrült vihart láttunk. A vihar olyan durva volt, hogy hogy a felnőtt férfiakat is felemelte, dobálta az utcán. Az erős szél és havazás miatt a látótávolság egy méterre csökkent. A vihar csaknem két napon át nem vesztett erejéből. Ha eddig még volt valaki, aki megkérdőjelezte Viktor döntését, hogy vissza kellett fordulnunk, a látottak után már egyetértett vele.

Martin Navrátil, Peter Hliničan