Jeges valóság, avagy a Bering-szoros meghódítása – 1. rész

Még több kép a  jeges élményekről a galériánkban!

Már harmadik napja küzdünk a hóval, jéggel, fagyos időjárással. Lépésről lépésre húzzuk a 80 kilós szánunkat, olyan levegőt szívunk, amely megterheli a tüdőnket, és mínusz 30°C-os hidegben alszunk el. Mit keresünk itt? Miért vagyunk itt, hogy fog ez nekünk tetszeni? Normálisak vagyunk, hogy az emberek 99,9 százalékával ellentétben, aki a meleg helyekre vágynak, ide jöttünk?

Két évvel ezelőtt volt egy álmom. Csukcsföldön jártam, ahol a barátokkal motoros szánokkal száguldoztunk, és kipróbáltuk a rénszarvasos utazást is. Megtapasztaltuk, mit jelent a mínusz 50 °C-os hideg, az elképesztő hóvihar, a szél, amely esetenként a 250 km/ó-s erősséget is elérte. Egyik este az orosz idegenvezetőnkkel, Maxszal üldögéltünk, és a hófúvásos időben a Bering-tengert néztük. Ott, valahol a horizonton túl lehet Alaszka. „Max, át lehet menni száraz lábbal a másik oldalra?” – tettem fel a kérdést. Max úgy nézett rám, mint ha a holdról jöttem volna, és szó nélkül csak a homlokára mutatott. Egy slukkot szívott a cigarettájából, majd csak egy szót mondott, de azt nagyon határozottam: „lehetetlen”.

Néhány hónappal később azonban egy SMS-t kaptam, hogy a komolyan gondoltam-e a Bering-szoros gyalogos meghódítását. Az igenlő válaszom után beindult az eseménysorozat, amely már jelezte, hogy minden bizonnyal megvalósíthatom az álmomat. Útitársammal, Peťo Hliničannal vágunk neki a túrának, át a jéggel borított Bering-tengeren.

Éppen ezen az úton, a mai Bering-völgyön át mentek az amerikai kontinensre az eredeti amerikai lakosok. Azóta szinte nem volt senki, aki átkelt volna a szoroson. 1991-ig, a hidegháborús feszültségek miatt elképzelhetetlen volt az átkelés a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok között. A Bering-szorosnál ugyanis át kell haladni a szigorúan őrzött orosz–amerikai határon. A mai napig, bizonyíthatóan csak 9 ember tette meg ezt az utat. Elképesztő, de a 20. században több ember járt a Holdon, mint amennyi átkelt a Bering-szoroson.

De mi olyan nehéz ebben? Például az északi vagy a déli pólushoz könnyebb eljutni, már csak azért is, mert ott nincsenek ilyen gyorsan mozgó jégtáblák, és hatalmas jégtömbök, jéghegyek. De a legnehezebb mégis az engedélyek beszerzése. Képzeljék el, egy ilyen dokumentumon az orosz miniszterelnök-helyettes aláírásának is szerepelnie kell. És ezt legalább fél évig tart beszerezni.

De nekünk sikerült, és a befagyott tenger szélén állunk, Enurmino faluban, amely Csukcsföld északkeleti részén található. A semmi közepére elvonszoltuk a 80 kilós szánunkat, hogy megvalósítsuk az álmunkat. Odakinn kellemes, mínusz 28 °C-os a hőmérséklet, lábunk alatt ropog a hó. Egy nyolctagú nemzetközi csapat része vagyunk, vezetőnk a sok tapasztalattal rendelkező Viktor Simonov, aki már 18 alkalommal járt az északi póluson, és „Sport hőse” címet viseli. Amikor az útlevelünkbe beütik a piros színű, kilépési pecsétet, elhangzik Viktor parancsa: „induljunk”. Elkezdjük húzni a szánunkat a láthatár felé, ahol Alaszkának kell lennie.

És hogy nem féltünk-e? Valaki azt gondolná, hogy a tél és a hideg az, amitől jobban félne. A téllel már volt tapasztalatunk. Én már több alkalommal megjártam a jéghideg Szibériát, így tudom, miként kezeljem az extrém hőmérsékletet. De néhány nap alatt mindenki meg tudja szokni még az őrült hideget is. Nem hiszi? Jöjjön, próbálja ki, hogy saját bőrén tapasztalja meg!
Ha volt valami, amitől a legjobban féltünk, azok a jegesmedvék voltak. Minden évben egyre melegebb a tél, és a helyiek szerint ez nagyon rossz következményekkel jár. A rozmárok, amelyek a jegesmedvék fő eledelét jelentik, elúsztak. Az éhes medvék pedig mind közelebb merészkednek az emberekhez, az életterükhöz, és sokkal többet engednek meg maguknak, mint korábban. Tudtuk, hogy találkozunk velük, hiszen egy olyan régióban vagyunk, ahol a világon a legtöbb jegesmedve él. Ezért nemcsak vadászpuskánk volt, de egy kutya is vigyázott ránk, ő figyelmeztetett bennünket, ha közelben volt egy vagy több jegesmedve. Ezen kívül több figyelmeztető lámpa is volt a tarsolyunkban, a medvék elriasztására.

Az első kilométerek remekül mentek. Többé-kevésbé síkon haladtunk, az égbolt tiszta volt, és szerencsére a szél sem fújt. A tengeren lévő jég több méter vastag lehetett, így nem tartottunk attól, hogy beszakad, megreped alattunk. Minden úgy ment, ahogy mennie kell. Sőt, jéghegyek sem akadályozták a haladásunkat, így nem kellett arra felkapaszkodni, és felhúzni a nehéz szánunkat.  Az első nap csak 8 km-t haladtunk, hogy bemelegedjünk, szokjuk a környezetet, a hideget, és az örökös jeget.
Személy szerint nagyon szeretem a téli sátorozást. Mit szerethet ezen egy ember? Nálam és Peťonál talán azt preferáljuk ebben, hogy ilyenkor a tettek előtt minden egyes lépést alaposan át kell gondolni. Semmi sem rosszabb annál, amikor éjszaka vécére kell menned, és ki kell másznod a meleg hálózsákból a mínusz 40 °C-os hidegbe. Brrr. Ilyenkor minden olyan, mint egy filmben, amikor látod a filmkockákat, lépésről lépésre, hogy semmiről se feledkezz meg. Kinyitni a hálózsák cipzárját, felhúzni a kesztyűt, a nadrágon már lehúzva a cipzár, ne legyen feszítve a heveder, ha kell, legyen letolva a nadrág, hogy kinn ne kelljen levetni a kabátot... Szintén fontos, hogy elő legyen készítve a vécépapír, darabokra tépve, hogy azt se kinn kelljen megoldani. Ezek normál esetben vicces részletnek tűnhetnek, ám ott és akkor megmenthetnek a fagytól és a megfagyástól.

Vagy ha éjszakára beteszed a dolgaid a hátizsákodba, akkor sem feledkezhetsz meg semmiről. Lehet, most az otthon melegéből azt gondolja, ugyan mi történhetne, de próbáljon meg keresni valamit a vaksötétségben, az őrült fagyban. Ilyenkor minden részlet fontos. De nem nagy filozófiai eszmefuttatásokra gondolunk. Csak kicsomagolni, megfőzni, aludni, reggel újra becsomagolni. Attól a pillanattól kezdve, amikor reggel felébredtünk, egészen addig amíg elindultunk a túrára, mindig kb. 90 perc telt el. És mire gondoltunk a túra során? Semmire. Mész, lépkedsz, haladsz, mint egy katona. Húzod a szánt, mindegy, hogy egyenes a terep, vagy hegyek állnak az utadba. Minden nap reggel 8-tól este 5-ig mentünk, egészen addig, amíg Viktor ki nem adta a parancsot: stop! Ekkor jött a másik parancs, építsük fel a tábort. Közben csak rövid szüneteket tartottunk, teát ittunk, csokoládét vagy más apróságot ettünk, hogy feltöltődjünk energiával. (Folytatjuk!)

Martin Navrátil, Peter Hliničan