„Nincs öt pohár a házban. Egy joghurtos dobozból, egymás után isszuk a rakiját”

Drsnik, ez a koszovói szerb falu nem megy ki a fejemből. Pedig pusztulást, reménytelenséget, sírokat, romokat láttunk már addig is eleget, és Drsnik első látásra nem különbözött a többi, hazatelepült szerbek által lakott és nemzetközi katonák által őrzött falutól.
Leczo Zoltán

2018. december 18. 11:01

Amióta újságíró vagyok, rengeteg felháborító, tragikus, groteszk vagy egyszerűen csak „érdekes” szituáció szemlélője vagy szenvedő alanya voltam. Ott voltam egyebek mellett, amikor hatvan év után, közvetlenül karácsony előtt megnyitották a Kis- és Nagyszelmencet összekötő határátkelőt; tudósítottam a 2004-es szlovákiai éhséglázadások helyszíneiről; a Borsó-hegy tetején, a lezuhant szlovák katonai gép roncsaitól néhány méterre, irgalmatlan hófúvásban „ünnepeltem” a 34. születésnapomat, és ott voltam a 42 elhunyt katona eperjesi búcsúztatóján. És persze láttam az árván maradt gyerekek fotóit a tragédia helyszínén letarolt fákra kötözve.

A koszovói Babaj ë Bokesen rendezett ederlezi ünnepségen egy volt katona nekem hencegett el vele, hogy a háború idején hogyan vágták ki bajonettel a terhes nők hasából a magzatot, és jártam Adem Jashari parancsnok házában, melyben a többnapos ostrom során a szerbek legyilkolták az egész családot, a nagymamától a néhány éves unokákig, akik most ott nyugszanak szép sorban a házzal szemközti domboldalon, a nemzeti színű albán lobogók alatt. S ahogy ezen a felsoroláson gondolkodom, egyre törnek elő az újabb és újabb képek, arcok és történetek, melyeket felidézni sincs kedvem.

Ezzel az előélettel nehéz bármit is kiemelni abból az emlékanyagból, melyet egy újságíró szerez a hétköznapjai során, már csak azért is, mert néhány valóban nem tűri a nyomdafestéket, mások elmesélését pedig óhatatlanul hencegésnek vagy öntömjénezésnek vehetné az olvasó. Drsnik, ez a koszovói szerb falu azonban nem megy ki a fejemből. Szinte napra pontosan tizenhárom évvel ezelőtt jártam ott, a vidéket nálam klasszisokkal jobban ismerő barátaim társaságában. Andrej néhány kilométerrel arrébb munkatársaival iskolát építtetett a háború után hazatérő gyerekeknek, Ľubor pedig – aki tizenvalahány nyelvet beszél – egyforma otthonossággal mozgott a szerbek és az albánok lakta településeken. Szóval baktattunk a késő őszi balkáni napsütésben és szélben a hegyoldalon, hogy miért épp Drsnik felé, azt most már nem tudnám megmondani. Pusztulást, reménytelenséget, sírokat, romokat láttunk már addig is eleget, Drsnik pedig első látásra nem különbözött a többi, hazatelepült szerbek által lakott és nemzetközi katonák által őrzött falutól. Néhány percen belül kéretlen idegenvezetőnk akadt a helyi tanító személyében, aki be is invitált minket a faluszéli első házban lakó ismerőseihez. 

Ahogy beléptünk, egy hetven év körüli öregember, aki épp olajos halat evett dobozból a konyhában, látásunkra haptákba vágta magát, és remegő hangon azonnal fogadkozni kezdett, hogy ő egész életében vasutas volt, soha nem bántott senkit, és tanúi is vannak arra, amit állít. Miután valamelyest úrrá lettünk elképedésünkön, megnyugtattuk az öreget, hogy szlovákiai újságírók vagyunk, és csak látogatóba jöttünk a faluba. 

Ennek örömére azonnal pálinkával kínálnak minket a háziak, de hamar kiderül, nincs öt pohár a házban. Egy joghurtos dobozból, egymás után isszuk a rakiját. A ház, melyet valami skót keresztény szervezet építtetett a hazatérőknek, ugyanolyan, mint a többi, borzalmas tákolmány. A helyiek elmesélik, a faluban munkalehetőség nincs, rádió- vagy tévéadás nem fogható, napilapok nem járnak, áram sincs egész nap, s a helyiek egyetlen időtöltése – míg a heti 7 eurós segélyt várják –, hogy a házuk elől nézik, ahogy az egykor az ő tulajdonukban lévő földeken szántanak-vetnek az új tulajdonosok, az albánok. Munkát náluk nem vállalhatnak, egyrészt félnek tőlük, másrészt pedig, mivel az előző néhány évtizedben ők voltak az „uralkodó nemzet”, soha nem tanultak meg albánul, így most, a történelem kerekének fordultával, tökéletesen kilátástalan helyzetbe kerültek. Az emberek, mielőtt hazatértek volna, a háború alatt évekig egy belgrádi sportlétesítmény pincéjében voltak elszállásolva, egyesek ott haltak meg, mások meg ott, az alagsorban születtek. Elmesélik, nem tudták mire vélni az ott felnövő gyerekek, ha valamelyik belgrádi újgazdagot látták megérkezni a heti tenisz- vagy focimeccsére, és azt sem értették, mik azok a tárgyak, amelyeket ezeknél az embereknél látnak. Aztán hazajöttek, mert „annál, ami ott volt, ez is jobb”. 

Kifelé menet beinvitálnak egy romhalmazba, ahol egy véres kőtömb felett egy újságból kivágott szent képe függ. Andrej még idejében kiüti a kezemből az égő cigarettát, és azt sziszegi a fogai között: „Nem látod, te hülye, hogy templomban vagy?!” Bizisten, nem láttam! Illetve feltételezni sem tudtam, hogy amit látok, az az itteni Isten háza. Kifelé menet egy idős öregasszony vezet minket a portájához, hogy a segítségünket kérje valami fontos ügyének az elintézéséhez. Hallgatjuk őt, nézzük, amit mutat, majd szinte egyszerre, sután, mindannyian a zsebünkben lévő összes szerb pénzt a kezébe nyomjuk. Köszöni szépen. Mi pedig indulunk. Ľubor mondja, hogy a jövő héttől már az ételt sem hozzák fel a falubélieknek a spanyol katonák, úgyhogy kérdés, hogyan költi el a pénzünket a néni. Bólogatunk nagyokat. Én meg elsírom magam. Drsnikben, tizenhárom éve, Európában, tizenvalahány órai autóútra Pozsonytól.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Čaputová külföldön a kritikától sem riad vissza

GALÉRIA: Visszatért Szepsibe a holokauszttúlélő

Pellegrini: A brexit sikeres befejezése nehéz feladatot ró B. Johnsonra

Rászálltak az állatvédők a macskáját dobáló és vodkával itató streamerre

Egyre többen fizetnek kártyával az üzletekben

Új mobilapplikáció Dunaszerdahelyen

Legfrissebb galériák
Olvasta már?