Száztizenegy kép, száztizenegy történet

Miért tartottad fontosnak, hogy pont a kislányod nevét viselje életed első kötete?

Nagyon fontos események foglalják keretbe ezt a könyvet. Az elejét és a végét egy-egy nagyon negatív és egy nagyon pozitív esemény határozza meg: a lányom 2015-ben született, a nővérem pedig nagyon fiatalon, 2019-ben hagyott itt bennünket. A kötetbe bekerült szövegek sohasem egy könyv megjelentetése céljából íródtak, hanem csak afféle szösszenetek sorozataként, melyeket a közösségi profilomon adtam közre. Igazából egy olyan magamfelé irányuló kötelezettségvállalásról van szó, mely azokból a történetekből tevődik össze, melyek a családunkon belül ismertek voltak, a nővéremmel, Enikővel jókat nevettünk rajtuk vagy egymásnak meséltük. Megírásukat elsősorban azért tartottam fontosnak, hogy ne vesszenek el, s egyszer majd a kislányunk, Sára is elolvashassa, megérthesse őket, és a történeteken keresztül megismerhesse a dédszüleit, a nagyszüleit és mindazokat, akik már nincsenek vagy egyszer már nem lesznek közöttünk.

Először a képek születtek meg, majd megíródott a szöveg. Jól gondolom, hogy a fotók valamelyest illusztrálják a történeteket?

Bármennyire is annak tűnhet, nem szerénykedek, amikor azt mondom, ennek az egész „projektnek” tényleg nem egy kötet megjelentetése volt az eredeti célja. Először voltak a képek, utána jöttek a történetek. Az írásokat pedig azért folytattam, mert folyamatos visszajelzéseket kaptam az olvasóktól. Nagyon sokan kérdezték, mikor jelenik meg egy újabb fejezet. Igazából ennek kapcsán született meg ez a kép-sztori páros, viszont a fotók nem kimondottan, a legtöbb esetben pedig egyeltalán nem kötődnek az adott történethez. Egyébként is szeretek fotózni, a munkámból adódóan pedig a kilencvenes évek végétől aktívan fotóztam. A szabályok azonban azért vannak, hogy azokat az ember megszegje, éppen ezért mégiscsak van néhány olyan fotó, amely a könyv készítése során készült, sőt, olyan is, ami a történet megírása előtti napokban. De olyan is van, ami huszonöt éves. Az A5-ös méretű, színes, 270 oldalas könyvben 111 történet és 111 kép szerepel. A képek közül 109-et én készítettem, kettőn én vagyok: az egyiken kétéves koromban fotóztak le a nagyapámmal, a másikon pedig négyévesként láthatnak a feleségemmel, aki a mellettem lévő fotón szintén olyan 3-4 éves lehetett. A fotóművészek figyelmét arra szeretném felhívni, hogy ez nem egy fotóalbum, nem kell „leszólni” a képeket, ugyanakkor az irodalomkritikusok se essenek nekem, hiszen ahogyan a kötet előszavában is írom, írónak még kevésbé tartom magam, mint fotográfusnak. A könyv képileg, nyelvtanilag és tartalmilag is sajátos. Nem azért, mert nem ismerném a magyar helyesírás szabályait, vagy nem tudnék az elmosódott képek helyett tűéleseket készíteni, hanem mert én így akartam.

Vannak támogatóid, akik segítik a könyv elkészítését?

A dolog akkor fordult igazán komolyra, amikor eldöntöttük, hogy kiadjuk a kötetet és elkezdtünk kiadót keresni. Ez nagyon egyszerű feladat volt, hiszen egy civil szervezetnek is tagja vagyok, amely révén támogatást kértünk a kisebbségi alapból. Ezt meg is kaptuk, amiért hálás vagyok, de azért azt megjegyezném, hogy ez nyilvánvalóan nem volt elég az öszszes költség fedezéséhez. Arra viszont nagyon büszke vagyok, hogy a családom, a barátaim és az ismerőseim segítségével meg tudtuk oldani a finanszírozást úgy, hogy semmilyen önkormányzatnak, szervezetnek, pártnak nem kell hálásnak lennem. A könyvből ezer példány készül, s bár a családom jóvoltából könyvkészítés terén protekciós vagyok, a papír, a könyvkötők és most épp a karton hiánya miatt egy kicsit késik a kötet kiadása. A szövegek lektorálását a keresztlányom, Lovas Emőke végezte, a grafikai munkát és a tördelést pedig a sógoromra, Lovas Tiborra bíztam. Ezeket a döntéseimet egyébként szigorú szakmai szempontok indokolták, ugyanis mindkettőjük szakértelmében – melyet már számtalanszor bizonyítottak – abszolút megbízok.

Bár a könyv a lányodnak szól, jól érzem, hogy több embernek az emlékét is szeretnéd ápolni általa?

A kérdés teljesen helyénvaló. Nem tudhatod, de a nyomdai előkészítés során egyetlen dolgot kellett az utolsó pillanatban megváltoztatni. Az első oldalon olvasható, hogy a könyvet a legjobb barátom, Koleszár János emlékének ajánlom. Vannak írások, amelyek ugyan más betegség miatt, a kórházi kezeléseim során születtek, de vannak konkrét írások is, amelyek végigkísérik a világjárvány alakulását. János barátomról több fotó is van a könyvben, amelyek az ő alakjának a részleteit ábrázolják. Ő néhány hete szintén a járvány áldozata lett, az 50. születésnapján temettük. A haláláról is írtam egy történetet, amelyet a közösségi profilomon megosztottam, de technikai és érzelmi okok miatt a könyvbe már nem került be. Ez egy nagyon őszinte könyv, rengeteg témát érint, mindenki megtalálja benne a magának valót, sőt, sokan össze is köthetik a benne leírtakat a jelenlegi történéssekkel, mégis úgy éreztem, hogy János barátom történetének nyomtatott formában való megjelentetésével még várni kell.

„Én nem önmagamnak akarok emléket állítani ezzel a könyvvel, hanem egy olyan értékrendet hagyni rá, amiből majd ő is gazdagodhat.”

16 évig voltál az Új Szó munkatársa. Hiányzik az életedből a mindennapos pörgés, vagy ellenkezőleg, jobb, egyszerűbb szubjektívan írni?

A nővérem halálának időpontja, illetve a könyvben szereplő történetek írásának kezdete épp egybeesik azzal, amikor is majd két évtized után szakmát, illetve munkahelyet váltottam. 2003 nyarán kezdtem el dolgozni az Új Szónál és 2019 tavaszán fejeztem be az ottani pályafutásomat. Azt nem mondanám, hogy ezek a történések összefüggenek egymással, de azt sem állítanám, hogy függetlenek lennének egymástól. Rengeteg változás volt azóta az életemben, ami felszabadítóan hatott rám a tudósítói munka után. A legnagyobb boldogságot az jelentette, hogy ha bármit írok, vagy bármihez hozzászólok, már nem vagyok köteles objektíven írni. Ezek az én történeteim, az én gondolataim, akinek nem tetszik, az ne olvassa őket, aki pedig vitatkozni akar, csak tessék, de ne velem. Én nem igazán vagyok a diskurzusok embere. Legalább is nem olyan értelemben, hogy valakit valamiről mindenáron meggyőzzek. Újságíróként az olvasók visszajelzéseivel is foglalkoznom kellett, ami elég fárasztó volt. Most szerencsére ilyesfajta kötelezettségem nincs. Ezelőtt számtalanszor kellett konfrontálódnom emberekkel a különböző közéleti témákról írt cikkek miatt. Most viszont úgy gondolom, sem az árvízzel, sem a gázárakkal, sem a pártokkal, sem a földrengéssel nem akarok hivatalból foglalkozni. Ezekre a dolgokra nem reagálok, ezekre nem szeretnék időt vesztegetni. Számomra fontosabb, hogy 27 éve nincs édesapám vagy az, hogy meghalt az egyik legjobb barátom, aki mellesleg Sára keresztapja volt. És időnként azt tapasztalom, hogy az olvasók is fogékonyabbak ezekre a történéseire az életnek.

A lányotok még csak hétéves. Hogyan érintette őt az, hogy édesapja első kötete az ő nevét kapja?

Sára még valóban kislány, de én azt hiszem, hogy nagyon is tisztában van a körülötte zajló világgal. Egyrészt, ő ebben a közegben szocializálódott, hiszen már kétévesen is azt látta, hogy az édesapja éjszakánként, vasárnaponként is a fotókat és a szövegeket szerkeszti és hogy ünnepnapokon is mennie kell dolgozni. A könyvben szereplő emberek zöme meg vagy a családunknak, vagy annak a világnak a részei, amelyek bennünket körülvesznek. Másrészt pedig nagy öröm számomra, hogy a telefonjával ő is rengeteg fotót készít és nagyon sokat rajzol. Nehéz lett volna eltitkolni előle a könyv születését, illetve azt, hogy a kötet az ő nevét kapja. Most tanul írni és olvasni, így már ki tudja bogarászni a könyv fedeléről a nevét. Nagyon büszke rám, örül, hogy könyvet írok neki. Lehet, hogy patetikusan hangzik, de én tényleg neki írtam a történeteket. Én azt szeretném, hogy ha egyszer majd Sára lányom fel akar idézni az emlékezetében engem, vagy azt a világot, amelyben az ősei éltek, akkor ne a síromhoz kelljen elmennie nézegetni a művirágokat, hanem vegye le a polcról a Sára könyvét, és olvasson bele. Attól nagyobb intimitást meg el sem tudok képzelni, hogy 30-40 év múlva a fotók nézegetése közben nem azt kell majd mondania, hogy ez volt az apám 30-40 éve, hanem azt mondhatja, így látta a világot apám akkoriban a saját szemével... Félreértés ne essék, én nem önmagamnak akarok emléket állítani ezzel a könyvvel, hanem egy olyan értékrendet hagyni rá, amiből majd ő is gazdagodhat. Ezért is lett a kötet címe Sára könyve.