Tizenkilenc év súlya a latban

Két filmjének volt most a bemutatója, a harmadiknak tavasszal lesz, a következőben már kamera előtt áll, és azt is tudja, kivel, mit forgat ezután. Bandor Évát cseh, szlovák és magyar filmrendezők egyszerre hívják.

Színpadon, Komáromban, legutóbb Ibsen Kísértetek című darabjában láthatta a közönség. Ezt az évadot ezzel ki is pipálta a Jókai Színházban. Mivel nem tagja a társulatnak, a jelek szerint nem is gondolkoznak benne, mondja. A színház megalakulásának 70. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi műsor közönsége sem láthatta őt. Még a nézőtéren sem.
 
Mi volt az oka ennek? – kérdezem őt. – Sértődés vagy „igazolt távollét”?

Nem kaptam meghívót. Sem mint néző, sem mint komáromi színésznő. 2019-ben léptem ki a színház kötelékéből. Akkor még Tóth Tibor állt a társulat élén. Vele egyeztünk meg abban, hogy mivel egyre több a filmes munkám, ami miatt nehéz egyeztetni, ne fussunk bele fölösleges konfliktusokba. Teljesen baráti módon elváltunk, és abban maradtunk, ha több időm lesz, szívesen jövök. Konkrét előadásra boldogan szerződöm.
 
Azóta igazgatóváltás történt.

Gál Tamás le is akart szerződtetni, de mondtam, hogy nem szeretném újra lekötni magam. Ki akarom próbálni a szabadúszást. Felajánlott egy szerepet, amelyet el is játszottam a Kísértetekben. Ibsen. Nehéz darab. Hatszor lement az előadás és pont. Azóta egyszer volt szó konkrét feladatról, ami nem jött össze. Utána már nem is jelentkeztek.
 
Belefért volna az életébe? Hiszen folyamatosan filmezik, utazik. Budapesten egy független produkcióban játszott, Pozsonyban a színművészetisekkel készül egy januári bemutatóra.

Most például van egy holt időpontom...
 
... erről viszont nem tudhatott a színház, amikor a most futó évad műsortervét állította össze.

Igen, ha nem tudnak előre, hosszú távon egyeztetni, akkor nagyon nehéz. De ha időben megbeszélünk valamit, ahhoz tartani tudom magamat. A Kísértetek is így született meg. Korrekt tárgyalás eredményeként. Arra tudtam koncentrálni, ami a színházban történik. Probléma nélkül tető alá hoztuk az előadást, pedig akkor is volt néhány forgatási napom. Megoldottuk.
 
Májusban Budapesten volt színházi bemutatója.

A Baross utcai Patyolatban. Egy elvetemült színésznőről szólt a darab, aki tönkreteszi mindkét lánya életét. Plusz a Covid-helyzet, amikor három nő bezárva él. Egy gyönyörű házban mennek egymás agyára.
 
A saját életét mennyire befolyásolta a koronavírus okozta járvány?

Gazdag a házi könyvtárunk, a videotékánk, de még a Muzsika Házának is nevezhetném a lakásunkat, annyi CD-t gyűjtöttünk össze. Az első pár hónap nagyon termékeny volt. Ez még a 2019-es év. Filmeket néztünk, sorozatokat, rengeteget olvastam, zenét hallgattam, a férjemmel és Fanni lányunkkal rengeteget társasjátékoztunk. Hangoskönyvet csináltam Ladislav Fuks A hullaégető című regényéből. Ha megszokod a kreativitást, egy idő után elkezd hiányozni az életedből. Egyfolytában agyaltam, ki akartam találni valamit. Egy komáromi operatőrkollégával a Bázis irodalmi és művészeti egyesület számára verses-filmes projektet is csináltunk, ami aztán felkerült a világhálóra. Nem sokkal a Covid előtt bontottam szerződést a színházzal. Nem is sejtettem, milyen idők jönnek. Hogy majd bezár a színház. Hogy anyagilag milyen nehéz lesz. Meg kellett találni, hogy az állam milyen anyagi támogatást kínál a szabadúszó művészeknek. Kerestem a kiskapukat, figyeltem a híreket, böngésztem az internetet. A végén, szégyen, nem szégyen, a munkanélküliek hivatalában kötöttem ki.
 
Gyorssegélyt kért?

A szociális osztály támogatását kaptam meg arra az időre, amíg vissza nem állt a rend, és újra ki nem nyitottak a színházak.
 
Fekete fejezet marad ez az életében, vagy inkább rendkívüli tapasztalatokkal teli időszak?

Semmiképpen nem fekete fejezet. Néha meg kell állni, csak ne egy ilyen szörnyű helyzet állítsa le az embert. Előtte olyannyira felpörgött az életem, hogy kapóra is jött a hirtelen csend, bezártság, váratlan szünet. Addig csak a nyár szólt arról, hogy család, otthon, kirándulás, feltöltődés. Az előállt helyzet aztán sok mindenre felhívta a figyelmemet. Ráébresztett például arra, hogy min kell változtatnom. Hogy mi a fontossági sorrend az életemben.
 
Visszatekintett az elmúlt tizenkilenc évre, amíg a Jókai Színház tagja volt?

Átgondoltam minden korábbi döntésemet. Hogy a színházi munkáim közül mi volt igazán fontos, és mire nem kellett volna igent mondanom. De a színházi szerződés erre nem is ad módot. Ha társulati tag vagy, nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy bizonyos feladatokat visszautasíts.

És mit mutatott a mérleg?

Elég kritikus vagyok magammal. Nem volt könnyű az a tizenkilenc esztendő. De mivel vidéki színházról beszélünk, és szlovákiai magyar társulatról, rengetegszer éreztem, hogy nem igazán tudok kiteljesedni a szerepeimben. Ez a Covid alatt fogalmazódott meg bennem. A színész a bemutató után tovább dolgozik a figurán. Nálunk azonban meglehetősen kis szériát él meg egy-egy előadás. Játszhattam akár főszerepet, akár kisebbet, nem mindig volt alkalmam fényesre csiszolni. Nemegyszer úgy éreztem, befejezetlen történetet tettem le az asztalra. Ezt nagyon sajnálom. Ha pozsonyi vagy budapesti színházhoz köt szerződés, lehetőséged van negyvenszer-ötvenszer vagy akár százszor is eljátszani a kapott szerepet. Komáromban az is előfordult, hogy nem is tudtam, hogy utoljára ment az előadás, úgy került le a műsorról. Ez csak később derült ki, nem azon a bizonyos estén. Egy idő után pedig már ez sem volt napi tragédia. Megszoktuk. Bele kellett törődnünk.
 
Rövidebb-hosszabb szünetekkel most Pozsonyban próbál a színművészeti egyetem magyar hallgatóival. Játékmestere az előadásnak?

Nem. Szereplője vagyok. Nagyon élvezem a munkát a fiatal kollégáimmal. Drága tanárnő a darab címe, Hégli Bence rendezi. Szlovák nyelvű előadás lesz. Én vagyok a címbeli tanárnő, aki makacsul ragaszkodik az elveihez, a tanítványai pedig ebből akarják kimozdítani. Középiskolás diákokról szól a történet, akik a születésnapján látogatják meg a tanárnőjüket. Egy váratlan pillanatban azonban fuccs az ünneplésnek! Helyes, tehetséges pályakezdők vesznek körül. Mondom is nekik, biztatom őket, hogy maradjanak csak itt, ebben a közegben, erősítsék a szlovákiai magyar színjátszást, ha már Pozsonyban végeznek-végeztek. Nekem ez mindig fontos volt. Kassán is, Komáromban is az legyen a mérvadó számukra, hogy milyen munkafolyamat részesei a színpadon. Ne arra gondoljanak, hogy hányszor megy majd az előadás, hanem hogy minél többet vigyenek magukkal, őrizzenek meg egy jó próbafolyamatból, a rendezővel való kapcsolaton keresztül.
 
Ebben az évadban tehát nem lesz új szerepe Komáromban.

A Kísértetek után úgy jöttem el a színházból, hogy... fájó történet ez!
 
Időbe telik, míg a seb beheged?

Az Üvegcipőt játszottuk egy vasárnap délután. Bementem a színházba, és mit látok? Levették a nevem az öltözőről. Egész előadás alatt arra kellett koncentrálnom, hogy szinten tartsam magamat, és ne ezzel foglalkozzak. Én ezt a döntést etikátlannak tartom. Mintha azt jelezte volna, hogy én már nem tartozom oda. Aztán erre is rádupláztak. Mindenkit végigfotóztak a színházban. Még azt is, aki nem tagja a társulatnak, de tavaly játszott valamelyik előadásban. Egyedül rólam feledkeztek meg, aki egy híján húsz évet húztam le a társulat tagjaként. Mi ebből a tanulság? Valószínűleg máshol fut az én utam. Nem itt kell folytatnom. Ez a puszta igazság. 1991-ben, még a MATESZ-nél kezdtem a pályámat, Komáromban. Ez semmit nem nyom a latban? Hogy ennyi éven át itt koptattam a deszkákat?
 
A szlovák, a cseh és magyar filmrendezők folyamatosan foglalkoztatják. Az ő elismerésükért nem kell könyörögnie. Ez bizonyára megnyugtatja a lelkét. Vagy a Pekingben, Kim Ki-duk kezéből átvett legjobb női alakítás díja a Gyerekek című filmben nyújtott teljesítményéért.

Két dolog nyugtat meg nagyon. A hiúságot félretéve azt mondom: a színházi felkérések is megtalálnak, csak nem itthon. 2023-ra pedig annyi filmes ajánlatom van! Ezek egytől egyig nagyon szép lehetőségek, de már ott tartok, hogy egynémelyikről időhiány miatt le kell mondanom.
 
Rastislav Boroš rendezése, a Fehér lovon fekete mozipremierjén is csak azért nem lehetett jelen Pozsonyban, mert Budapesten Ivan Ostrochovský készülő alkotásában, a Forrásban állt kamera előtt. Bernáth Szilárd filmjének, a Larrynek is most volt a bemutatója. Ott Vilmányi Benett-tel játszik. Prikler Mátyás tavasszal viszi közönség elé új rendezését, a Hatalmat, amelyben Molnár Xénia és Mokos Attila társaságában kapott szerepet. Mi jön ezek után?

Peter Bebjak filmje, a Forgószél. Fürdő-igazgatónő leszek benne.
 
Sosem kérdeztem még: férje, aki a komáromi gimnázium tanára, miképpen viseli, hogy a forgatások és a fesztiválok címén rengeteget van távol otthonról? Sosem teszi fel azt a kérdést, hogy: „Már megint mész?”

Dehogyisnem! Tavaly augusztustól idén májusig például meg sem álltam. Folyamatosan dolgoztam. Alig voltam itthon. Egyik táska, másik táska, beköszöntem, és már mentem is tovább. Néha azon is el kellett gondolkoznom, hogy hol ébredtem, melyik városban. Ilyen a szabadúszói lét. Ezzel jár. Vagy egyszerre jön minden, vagy egyszerre semmi. Rám most úgy zúdult a munka, mint a lavina. Jobbnál jobb lehetőségek találtak meg, és volt, hogy egyre sem tudtam nemet mondani. Ezt is meg kell tanulni, hiszen nem győz mindent az ember. Ami pedig a férjemet illeti: a Nobel-békedíjat boldogan adnám neki. Megérdemelné.

A szerző a Vasárnap munkatársa