Sokan vagyunk, és rendszeridegenek: előttünk az emberiség legnagyobb projektje

A Pármai Egyetem kutatója, az MTA doktora ráadásul közérthetően, szenvedélyesen, időnként humorosan, máskor érezhetően ingerülten mondja a magáét. Ez utóbbi hangnem elsősorban ott jelenik meg, ahol napjaink látszatmegoldásairól, az eredményt nem hozó „fessük zöldre” tevékenységekről, a természetvédelem tudományos elveit rendre felülíró szemellenzős gazdasági és rövid távú politikai érdekekről van szó. Ha innen nézzük, pesszimista a kép. Ha amonnan nézzük, vagyis hogy szerzőnk logikusan érvel egy fenntarthatóbb, élhetőbb világ lehetősége mellett, némi optimizmus költözhet belénk. Persze, a pozitív elmozdulásnak ára van: évezredes tabukat és beidegződéseket kellene újragondolni, alapvetően kellene megváltoztatni a gondolkodásmódunkat, ami nem kis feladat.
„Miközben ezeket a sorokat írom, megszületett a nyolcmilliárdodik ember a Földön, jávai orrszarvúból viszont már csak hetven van. A Golf-áramlat gyengül, a sivatag közepén foci-világbajnokságot rendeznek. Körbebetonozzuk a Velencei-tavat, hogy megvédjük az ökoszisztémát. Nem biztos, hogy okosan használjuk ezt a bolygót…” – kezdődik Jordán Ferenc könyve, amely négy fő fejezetben tekinti át ember és természet kapcsolatának állomásait. Az első a régmúlt, amikor az ember őse még csak egy volt a természet háborítatlan ökológiai színpadának sok-sok szereplője közül. Ez a rész úgy is olvasható, mint rövid bevezető az ökológia, az ökológiai rendszerek alapfogalmaiba. Fontos megértenünk, hogy az ökológia az együttélés, a kölcsönhatások, az egymásba fonódó folyamatok tudománya. Egy adott ökoszisztémában minden jelen lévő fajnak szerepe van, ahogy az egymásra gyakorolt negatív vagy pozitív hatásoknak is megvan a maga funkciója (mondjuk, a ragadozó elejti a prédát, ami az áldozatra nézve nyilván negatív hatás, de a ragadozó nem marad éhes, plusz a populáció szinten tartása adott esetben nagyon is szükséges). Háborítatlan körülmények között a természet folyamatosan képes újratervezni, újraépíteni magát – például bizonyos fajok kihalhatnak, mások lépnek a helyükre –, és ezt a munkát jobban, okosabban végzi el, mint bármelyik tudós szakember. A gond ott kezdődik, amikor erre már nincs megfelelő tere és ideje.
Jordán Ferenc nem tagadja, hogy az ökológiai folyamatokról nem tudunk eleget, vannak valószínűségek és mindig jöhetnek változók, amelyek új irányt szabhatnak a fejlődés menetének. A direkt kölcsönhatások mellett az időben-térben nehezebben követhető indirekt kölcsönhatásokat még nehezebb felismerni; ehhez egyebek mellett idő kell és hálózatos gondolkodás; pusztán a lokális jelenségek feltérképezése nem ad válaszokat. Amerikai kutatók például végigkövették és bemutatták, hogyan hatott a kilencvenes évek elejétől az ipari szintű alaszkai halászat a kaliforniai ökológiai közösségekre. Mivel az északi vizekben kevesebb lett a hal, a kardszárnyú delfinek a új helyzetre természetes választ adtak: részben délebbre húzódtak, részben más zsákmány után néztek, és egyre több tengeri vidrát fogyasztottak. A vidráknak fontos tápláléka a tengeri sün, a vidrapopuláció megfogyatkozása ez utóbbiak elszaporodásához vezetett. A tengeri sünök szívesen legelik a part menti barnamoszatot, pontosabban a fiatal növényeket. A sünök helyenként teljesen elpusztították a moszaterdőket, aztán maguk is éhen haltak. Az így letarolt részeken a kisebb halaknak nem volt hol elrejtőzniük a nagyobb ragadozók elől, így ők is eltűntek egyes kaliforniai part menti vizekből… Mint mondtuk, mindez az alaszkai halászattal kezdődött.

Az ember vége a természet esélye című kötet második nagy fejezete a múltról, az ember múltjáról szól: hogyan szerezte meg a Homo sapiens a teljes kontrollt a természet fölött. Egy olyan világban fejlődtünk ki (szárazföldi állatként), majd fejlődtünk tovább, amely sokáig a kiaknázható források végtelenségének az illúziójával kecsegtetett. Ügyesen gyűjtögettünk, megtanultunk halászni, vadászni, később kitaláltuk, hogy lehetne állatokat tenyészteni és növényeket termeszteni, majd egyre újabb ötletekkel álltunk elő. Senki sem tagadhatja, kreatívak és sikeresek voltunk, közben pedig kiiktattuk mindazokat a kontrollmechanizmusokat, amelyek szabályozhattak volna bennünket. Házakat építettünk, így nem ettek meg minket a ragadozók. Ruháinknak köszönhetően a hidegtől sem kellett félnünk. A mezőgazdaság hatására az éhínség is egyre kisebb gondot okozott a növekvő népesség számára. A kórokozókkal az orvostudomány vette fel a harcot, a belső konfliktusok féken tartására szabályokat és demokráciát alakítottunk ki… „És közben lassan teljes mértékben elidegenedtünk attól a közösségtől, amelynek korábban tagjai voltunk. Rendszeridegenné váltunk.” Ami a legnagyobb gond: nem finoman alakítottuk át a szükségleteink szerint ezt a rendszert, hanem teljesen leuraltuk. A természetet egy végtelenül nagy, kiaknázható forrásként tekintettük, amely azért van, hogy minket szolgáljon. S ma is, amikor – elvben – felismertük ennek a túlságosan emberközpontú gondolkodásnak a veszélyeit, a megoldásokat keressük, ez a szemléletmód köszön vissza még a természetvédelem „szakszótárában” is: ökológiai szolgál­tatásokról beszélünk, ha, mondjuk, amellett szeretnénk érvelni, milyen haszonnal is járna az ártéri erdők megújítása. Mert kimutatható haszonnak lennie kell.
Nehéz lenne tagadni, hogy mára a lokális problémák egyre inkább összeérnek, a hatások pedig gyorsan szétterjednek globális világunkban. Az óceánok hőmérsékletének emelkedése, a gleccserek olvadása, az elsivatagosodás nem önmagában létező jelenség, hat a földi ökoszisztémák minden tagjára. Nemcsak a – szakzsargonnal élve – szexi fajokra, akiknek a „megmentése” jól kommunikálható, szépen mutatnak hűtőmágneseken és pólókon, hanem a mikroorganizmusokra, egysejtűekre, gerinctelenekre is, márpedig az ő részvételük is nélkülözhetetlen az ökológiai rendszerekben.
Keressük a megoldásokat, de azt, amit elrontottunk, nem olyan könnyű helyrehozni. Elég, ha a magunk háza táján nézünk körül: hatalmas monokultúrás táblák veszik körül a településeinket, mert élelmet, takarmányt termelni muszáj; az otthonaink körül precízen rövidre nyírjuk a gyepet, mert ez a rendje, és nem gondolunk arra, hogy rajtunk kívül ennek semmilyen élőlény nem örül, ráadásul a gyepünk képtelen megtartani a vizet; ha elkap minket a természet iránti nosztalgia, hordákban vonulunk ki a megmaradt (park)erdőkbe, és még azt a talpalatnyi helyet sem hagyjuk meg a vadon élő fajoknak – visszük magunkkal a szemetünket, a zajszennyezésünket, a szagunkat… És ha egy medve feltűnik a kukáink mellett, felháborodunk a természetellenes viselkedésén, eszünkbe sem jut, hogy talán az a gond, nincs hova visszahúzodnia.
A könyv harmadik fejezete számos olyan témát felvet, amelyek a mai természetvédelem legforróbb kérdései (már-már varázsszavai) közé tartoznak. Valóban üldözni és irtani kell az invazív, nem őshonos fajokat? És mi van, ha a változó körülmények hatására innentől ők érzik otthon magukat egy adott területen, amit pedig óvni és védeni szeretnénk az ellenükben, kiszorul? Amikor egy adott ökoszisztéma megújítását, regenerációját vagy egy valaha őshonos faj visszatelepítését tervezzük, tudjuk-e, mik lesznek a következmények? Vegyük például a dodót. Mauritius szigetének endemikus óriásgalambját a 17. század végére kiirtották a holland tengerészek. Az utóbbi években felmerült, hogy genetikai információk alapján a faj (vagy valami hasonló) rekonstruálható lenne. Állítólag akad vállalat, amely vállalná a kihívást, sőt, gyűjteni is kezdte a pénzt a gigaprojekthez. De vajon – túl a szimbolikus jelentőségén – kell-e a világnak a dodó? Vagy még inkább: kell-e Mauritius mai ökoszisztémájába a dodó?

Jordán Ferenc nemcsak kérdéseket vet fel, hanem direkt vagy indirekt módon lehetséges válaszokat is ad. A negyedik fejezet valószínűleg a könyv legprovokatívabb része, számos javaslat mellett két fontos megállapítást tartalmaz. Az egyik, hogy mindenféle kulturális beidegződés ellenére ki kell mondanunk: túl sokan vagyunk erre a bolygóra. 8 milliárdos (és még mindig növekvő) emberi populációt képtelen eltartani a föld. És nemcsak globális szinten vagyunk sokan, hanem azokban a régiókban is tarthatatlan tempóban éljük fel a véges készleteket, ahol ma még nem akut probléma az ivóvíz vagy az élelem hiánya. A másik meglátás pedig az, hogy nem sajátíthatjuk ki a világot magunknak: egy részét vissza kellene vadítani, vissza kellene adni a természetnek, aztán egyszerűen békén kellene hagyni. Minimum évtizedekre.
Ez lehetne az emberiség eddigi legnagyobb projektje.
Talán érdemes átgondolni.

Kalmár E. Félix

Jordán Ferenc: Az ember vége a természet esélye – Helyünk a földi ökoszisztémában

Open Books, 2023, 282 oldal