Reflexiók Trianon szlovák olvasatáról

Roman Holec: Trianon. Diadal és katasztrófa címmel szlovákul tavaly megjelent monográfiája a kötelező olvasmányok és fontos kihívások közé tartozik. Minthogy év végére a könyv magyarul is megjelenik, írásunk egyszerre megkésett reflexió és előzetes ajánló.  

Árnyképek és baljóslatok
A legismertebb és legtöbbet publikáló szlovák történész könyve megpróbálja kikerülni a történeti sorsfordulók nemzeti szembenállásra leegyszerűsítő, fekete-fehér látásmódjának csapdáit. Két olyan 18. század végi árnyképpel indít, amely hangulatában beilleszthető a Nagy Trianon palotában 1920. június 4-én a magyar békekötés – alig harmincperces ceremóniájának – hosszú előtörténetébe. A tragikus sorsú Mária Antónia francia királyné versailles-i lakhelyeként szolgáló Kis Trianon palota ablakába szálló fekete holló balladikus története inkább csak áthallás.

A magyar nemzethalált megidéző herderi jóslat viszont ismerős motívum. Ján Molnár, a pesti és budai evangélikusok szlovák lelkésze, 1790-es névtelen röpiratában Herder nyomán jósolta meg az országot „magának kisajátító” magyarságnak – „ennek az ázsiai nemzetecskének” –a megszűnését. A Csetnekről származó lelkész ugyanezzel a lendülettel a szláv kis nemzeteket fenyegető – Holec által nem idézett – drámai végzetére is utalt: felkészületlenségük Molnár szerint oda vezet, hogy mindannyian kénytelenek lesznek oroszul tanulni. Bizony, sokféle prófécia és keserv gyűjthető össze a nacionalizmusok közép-európai történetéből. Ady Duna-táji „fél-nemzetecskéi” okkal, ok nélkül a nemzethaláltól tartottak. Ma mégis mind a túlélés bajnokainak hisszük magunkat.

A történeti magyar állam felbomlásának Mohácsig visszavezethető előzményei helyett a könyv az 1867–1918 közötti évtizedeknek magyar nemzetiségi és asszimilációs politikájából, illetve a biztos védelmet nyújtó dualista Monarchia magyar birodalmi álmaiból, terveiből indul ki. Magát Trianont Roman Holec több helyen – vagylagosan – diktátumként említi, merthogy a békeszerződések általában a győztesek akaratát tükrözik. Tény, a nagyhatalmilag meghatározott dunai, balkáni és baltikumi kisnemzeti régiókban mindig kivételek voltak a kompromisszumos vagy megegyezéses békekötések. A szlovák történész elismeri: az 1920-as magyar békeszerződés „eltekintve a háború kirobbantásában és vezetésében játszott magyar szereptől, túlságosan kíméletlen büntetés” volt, és okkal tekintik a magyar értékelések igazságtalannak, mert „rendkívül kemény feltételeinek tragikus volt a hatása”.

Mindazonáltal a történeti magyar állam felbomlásának végkimenetele szempontjából szerinte „a magyarországi politikusok politikája volt a bűnös, mert nemesebb célokhoz méltó buzgalommal idegenítette el Magyarországtól annak majdnem minden nem magyar polgárát”. Ezzel együtt a kölcsönös empátia jegyében – a „közös történelem” azonos szlovák és magyar értelmezésének lehetőségéről azonban eleve lemondva – „a trianoni diktátumról/békéről” a tárgyilagos értelmezésre törekedve, az övével „teljesen ellentétes” magyar történeteket is próbálja megérteni.      
 
Háborús nacionalizmusok
Trianon belső okai mindig is a szomszédok történetírásában és közgondolkodásában kaptak nagyobb hangsúlyt. A soknemzetiségű Magyar Királyság felbomlásának belső okai közt a könyv két tényezőt emelt ki. Külön fejezetet szentelt a legsúlyosabb nemzetiségi konfliktusoknak és a hátterükben meghúzódó magyar nemzetállami asszimilációs politikának, valamint a kiegyezéskori birodalomépítő magyar ambícióknak. Utóbbiak rövid időre Tisza István világháború alatti szerbiai terveiben és a legyőzött Romániával szembeni területi igényeiben is megjelentek. A IV. Károly által elnökölt közös minisztertanács 1917. márciusi ülésén Tisza – a magyar történeti jog alapján elvben „magyar” Bosznia-Hercegovinát Ausztriának felajánlva – a megszállt, 3-3,5 millió román által lakott olténiai és havasalföldi részeket (Bukaresttel vagy anélkül) Magyarországhoz javasolta csatolni.  

A kétségkívül hajmeresztő ötlet a balkáni magyar agresszív szándékok bizonyítékaként kerül elő a könyvben. Figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy három hónappal későbbi bukása előtt, a magyar miniszterelnök súlya 1917 márciusában már mélyponton volt, s romániai terveit pár nap múlva Berlinben a német kancellár pár perc alatt lesöpörte az asztalról.

Mint ahogy az is tény, hogy a világháború éveiben a cseh államépítő nacionalizmus mellett – vagy inkább mögött – a szlovák politikusoknak 1918-ig nem voltak önálló államiságra vonatkozó elképzelései. Csak fokozatosan, a magyarországi nemzetiségi viszonyok kiéleződése nyomán kezdték keresni a kiutat az egymással is konfliktusokba keveredő szlovák politikusok. Emögött pedig Roman Holec szerint a századforduló magyar kormányainak erőltetett asszimilációs politikája állt, amely képes volt mozgósítani a korabeli szlovák egyházi, tanügyi, kulturális eliteket, s rajtuk keresztül a felső-magyarországi szlovák társadalmat.

Asszimilációs konfliktus
1850–1910 között a magyarosodási és a magyarosító tendenciák hatására a magyarság asszimilációs nyeresége kétmillió főre tehető. 700 ezer zsidó vallású, 600 ezer német nemzetiségű mellett hozzávetőleg 400 ezer szlovák mondta magát magyar anyanyelvűnek. Tény, hogy ezt a különösen fővárosi, s általában a városi, ipari környezetben, illetve az alföldi enklávékra jellemző tömeges nyelvváltást a felerészben nem magyar lakosságú korabeli magyar nemzetállam diadalként ünnepelte. Ugyanakkor a „harmincmillió magyar” Rákosi Jenő-féle utópiájától vagy Apponyi Albert – a magyar nyelvnek négy osztályban szóban és írásban való megtanítását előíró  – magyarosító illúziójától éppen a kor legnagyobb magyar politikusa, Tisza István határolódott el élesen.

A kétmilliónyi új magyart eredményező tömeges asszimilációt a korabeli magyar nemzetiségi politika portfóliójának rovására lehet írni. Roman Holec szerint mégis a korszakra jellemző „általános magyarosodás a levegőben lógott volna a magyar állami gépezet aktív támogatása és a többé-kevésbé következetesen érvényesített asszimilációs politika nélkül”, s nem lehet azt az iparosodás, urbanizáció, gazdasági integráció automatikus következményeként magyarázni.  

Ezért is fontos Kassa mindkét oldalon sokszor félreértelmezett asszimilációs dilemmájának a tárgyszerű megjelenítése a könyv utolsó fejezetében. A felső-magyarországi szlovák többségű megyék, kivált a szélesre nyílt magyar–szlovák etnikai kontaktuszóna városainak többes, vegyes (hibrid) nemzetiségi szerkezeteit, az iparosodással együtt járó munkaerő-migrációt, s az abból adódó gyors asszimilációs változásokat mintha Roman Holec is elfogadható magyarázatnak tartaná a tömeges magyarosodás társadalomtörténeti magyarázataként.

Az asszimilációs konfliktus kérdésében egyébiránt Holec azonos álláspontra helyezkedik, mint a modern szlovák történetírás létrehozásában és a magyar–szlovák történeti vitákban egykor kulcsszerepet játszó Daniel Rapant. Ő az 1930-as években az asszimilációban jelölte meg a magyar–szlovák különválást lélektanilag előkészítő legfontosabb tényezőt, s akinek revízióra vonatkozó jóslatát a könyv is egyetértően idézi: „…a magyarok sohasem lesznek közelebb Trianon revíziójához, mint amikor őszintén és végleg lemondanak róla”.

Hasonló bölcsességekkel persze a magyar szellemi padlás is tele van. Amerikai emigrációjában például Jászi Oszkár a trianoni határok etnikai korrekcióit hosszabb távon megkerülhetetlennek látta. Ámde a korabeli magyar külügyi kormányzathoz hasonlóan, csak akkor tartotta kívánatosnak a revíziót, ha az nem járt volna együtt újabb háborúkkal. Véglegesen lemondani a revízióról pedig 1930-as évek elején csak a kisebbségi magyarság önkormányzati jogainak és „a magyar kultúra zavartalan fejlesztésének” biztosítása után látta elképzelhetőnek. Trianon előzményeinek és következményeinek magyar emlékezetében újabban ismét háttérbe szorultak azok a magyar gondolkodók, akik a közös megoldást – a térség nemzeteinek egyenjogúságát elismerve – az etnikailag igazságtalan határok korlátozó, megállító, elválasztó funkcióinak felszámolásában – „spiritualizálásában” – találtak rá arra a megoldásra, amely a határkonfliktusok meghaladásában a 2004-es schengeni csatlakozással remélhetően tartós megnyugvást hoz.  
 
Az önrendelkezés forgatókönyvei
Könyvében a szerző több helyen érinti a nemzeti önrendelkezés kisnemzeti és nagyhatalmi képleteit, alkalmazásuk ellentmondásait. Tisztán látja, hogy a wilsoni eszme és jelszó gyakorlati érvényesítése egyre inkább alárendelődött a nagyhatalmi, geopolitikai és katonai érdekeknek. Mégis az antant Magyarországgal szemben kijelölt párizsi, belgrádi demarkációs vonalait mint a szlovák önrendelkezés garanciáit értékeli. Miközben az új államokhoz kerülő magyarok önrendelkezési jogának figyelmen kívül hagyását ő is hibaként értékeli, és az etnikai realitásokat figyelmen kívül hagyó Edvard Beneš maximalizmusára vezeti vissza.

A Duna- és az Ipoly-határ kialakulását ugyanakkor nem a békekonferencia csehszlovák területi bizottságának jegyzőkönyvei és a Beneš által a konferencia elé terjesztett területi követelések alapján mutatja be. Helyettük a demarkációs vonalak kezdetben átgondolatlannak látszó, később egyre tudatosabb területfoglaló gyakorlatát vizsgálja.

Eleve bukásra ítélt kísérletként említi Milan Hodžának és a Szlovák Nemzeti Tanácsnak a Károlyi-kormány tagjaival 1918 koratelén folytatott budapesti tárgyalásait, de a szlovákkérdés rendezésének magyar alternatívája ebben az értelmezésben háttérbe szorul. Sőt a szlovák autonómia és a népszavazással kijelölt méltányos határok Jásziék által felkínált lehetősége – mint a Károlyi-kormány Holec szerint eleve megkésett, őszintétlen és önmentő akciója – már csak múló és a cseh–szlovák államalapítás szempontjából zavaró epizódként jelenik meg.

Más kérdés, hogy ezek mögött az egységes csehszlovák nemzet praktikus, de problematikus elképzelése húzódott. A magyar alternatíva és a csehszlovák centralizmus miatt vált reménytelenné Hlinka párizsi békekonferenciát megcélzó kalandos útja, s nem véletlen, hogy a következő húsz évben a szlovák autonomizmus is ebbe a kontextusba került. A pesti tárgyalásokon felkínált és szlovák részről elutasított magyarországi, illetve a Csehszlovákián belül veszélyesnek ítélt szlovák autonómia kérdésének erős kritikával elvégzett élve boncolása jelzi, Trianon „cseh–szlovák” olvasata nem a szlovák nemzeti álmokat, hanem a korabeli hatalmi erőviszonyokat tekinti meghatározónak  

A kötet talán legtöbb új információt tartalmazó fejezetei a Duna és az Ipoly államhatárként való párizsi kijelöléséről, a losonci, nyitrai, érsekújvári, nyitrai hatalomátvételről, valamint a kisemmizett felvidéki magyar arisztokrácia tragikus sorsáról szólnak. A Duna-határ etnikai abszurditása, stratégiai stabilitása és közlekedési funkciói együtt jelennek meg Roman Holec történetében, ami azt is jelzi, hogy itt is közelítünk a szakmai szótértés korábban elképzelhetetlen lehetőségeihez. Nógrád első szlovák főispánjának, a kalandos politikai pályát befutó Ľudovít Bazovskýnak losonci, balassagyarmati lokális pozícióharcait bemutatva az Ipoly-határ megítélésében érezhetően van még nyitott kérdés. Például az Ipolytól jóval délebbre húzódó, zavaros, a szerző által mégis nagy súllyal prezentált – de tévesen az 1919. márciusi Vix-jegyzékhez kötött – „második demarkációs vonalnak” vagy a Magyar Tanácsköztársaság északi hadjárata során kirobbant súlyos határháborús konfliktusoknak a megítélésében.

Bravúrosan sokszínű és a családtörténeti háttérrel megrajzolt emberi sorsokat felvillantó fejezet szól a felbomlás és békeszerződés legnagyobb vesztesei közt bemutatott felföldi magyar arisztokráciáról. A közel másfél százezer felföldi magyar menekült „menni vagy maradni” dilemmáján túl a nemesi, grófi, bárói családok vagyoni és szellemi örökségének elveszítése, a csehekkel szembeni aktív ellenállásuk esélytelensége vagy a legitimizmus említés nélkül maradt próbatétele is bénítóan hatott. A kastélyukban, meghagyott birtokrészein maradó kevesek alkalmazkodási kísérleteit, elszigetelődését bemutató történetek a könyv legjobb részei közé tartoznak.  

Közös nevező keresése
Hol a helye Trianonnak a közép-európai és különösen a magyar–szlovák kapcsolatok történetében? Szigorúan elutasítva minden, a magyar közgondolkodásban újra divatossá vált összeesküvés-elméletet – Roman Holec számára a trianoni békeszerződés („vagy diktátum, ahogy azt magyar részről nem megalapozatlanul állítják”) minden ellentétes értékelés ellenére olyan „jelentős nemzetközi jogi dokumentum, amely a 20. századi Európában létrejött teljes politikai rendszer része”. Erről ma már kár lenne vitatkozni, s a felelős magyar politika a második világháború katasztrófája és az álföderációk 1989 utáni nemzetállami osztódása óta látja, Közép-Európa népeinek 20. századi nemzetállami története a Párizs-környéki békékkel/diktátumokkal kezdődött.

A tavalyi százéves évforduló mérlege egyértelművé tette: Trianon előzményeinek, okainak, következményeinek, tragédiájának, a régió ma már magától értetődő nemzetállami átalakulásának a becsületes feldolgozását, a tényeknek és történeteteknek az értelmezését semmilyen publicisztikai imamalom nem pótolhatja. Roman Holec könyve – a nagy történelem és a lokális világok történeteinek párhuzamba állításával – a hét szomszéd ország történetírásában egyedüli, fontos adalék a véleménycserékben és vitákban kiteljesíthető közös munkához.

Szarka László