Szalon

Plonicky Tamás: Lionel Messi egy napja

Tárca a Szalonban.
ÚJ SZÓ ONLINE

2021. szeptember 12. 19:40

Lionel Messi
- TASR/AP-felvétel

Nemrég számos internetes oldal is beszámolt a frissen a Paris Saint-Germainbe igazoló hatszoros aranylabdás argentin labdarúgó, Lionel Messi szerződéséről; a kontraktus szerint a Barcelonából Párizsba költöző szupersztár alapbérezése szezononként összesen harmincötmillió euró. Arról azonban megoszlanak a vélemények, hogy ez a fizetés napi lebontásban pontosan mekkora összeget is jelent. Egyes internetes források a Messi által huszonnégy óra alatt megkeresett pénzt hatvan-hetvenezer euróra becsülik; míg más fórumok azt állítják: az argentin labdarúgó – a reklámokkal és bónuszokkal kiegészített – huszonnégy óráért kapott bére akár a százezer eurót is meghaladhatja. Ha a felsoroltak közül bármelyik adat helytálló, Messi nagyjából 5–10 perc alatt keresi meg a Szlovákiában élő emberek egyhavi minimálbérét; a napi betevőjéből pedig igény szerint vehetne Budapest belvárosában egy garzonlakást vagy egy luxusautót. Ennek köszönhetően eljátszottam a gondolattal, hogy egy napra Lionel Messivé válok; ő pedig erre az időre az én testembe költözik. A napi fizetését – legyünk vele kegyesek, a felsoroltak közül a legkevesebbet, azaz csupán hatvanezer eurót – pedig átutalom a saját bankszámlámra: neki ez nem nagy érvágás, más pedig megalapozza belőle a jövőjét.

Amikor nyugtalan álmomból felébredtem, Lionel Messiként találtam magam egy párizsi luxusapartmanban. Az óra nyolckor csörgött, ezért átállítottam nyolc húszra, hogy egy kicsit még visszafeküdjek; nem rossz érzés tudni, hogy ezzel a cselekedetemmel mintegy ezerkétszáz-ezerötszáz euróval lettem gazdagabb. Körülbelül a kéthavi fizetésemet kerestem meg az ébresztőátállítás utáni húszperces szunyókálással. Amikor másodszor is kinyitottam a szemem, az első gondolatom az volt, hogy remélem, nem a feleségemmel és a gyerekeimmel lakom, katalánul ugyanis egy szót sem tudok kinyögni; spanyolul is csupán néhány káromkodást vagyok képes kipréselni magamból. Ezeket akkoriban sajátítottam el, amikor még nemzetközi táborokba jártam. A spanyol anyanyelvű táborlakók azt mondták, egész jó vagyok benne. Annyira bíztattak, hogy rövid idő után már mindenkit az ő nyelvükön küldtem el az édesanyjába. Ez néhány éve még jó poénnak tűnt, most, hogy Lionel Messinek hívnak, valahogy a dolog mégsem vicces: egyszerűen nem mondogathatom a feleségemnek egész álló nap magyar akcentussal azt, hogy „menj az anyádba!” Biztos botrány lenne belőle; valószínűleg így elég hamar lebuknék. Ennél, azt hiszem, én is többre vagyok képes hatvanezerért. A katalán és spanyol nyelvi hiányosságaim eltűntetése miatt kitaláltam, hogy innentől kezdve mindenkivel csak és kizárólag angolul fogok beszélni, az érvem pedig az lesz, hogy fejleszteni szeretném az angolnyelv-tudásomat. A másik gondolatom az volt, hogy ezen a napon beteget jelentek: a futball inkompetenciámmal ugyanis senkit sem akarok terhelni. A Paris Saint-Germain vezetősége valószínűleg elsápadva nézné, ahogy a frissen igazolt világklasszisuk mintegy tíz perc intenzív mozgás után a tüdejét köpi ki; emellett pedig jobbal veszi át – ha egyáltalán át tudja venni – a labdákat, mert a fenomenális bal lábával – ami minden idők egyik legjobbja – valahogy arra is képtelen, hogy hármat dekázzon. Úgyhogy eldöntöttem: bármi történik is, én bizony itthon maradok. A luxusapartman, amelyben lakom, egyáltalán nem érdekel; nem vagyok az a típus, aki bukik a milliárdosok életvitelére. A gyanúm és félelmem persze beigazolódott: Messi felesége, azaz az én feleségem és Messi gyerekei, azaz az én gyerekeim, velem élnek. A kicsikkel a dadusok foglalkoztak, a nő viszont szinte végig mellettem volt; ennek ellenére semmi furcsát nem vett észre rajtam. Azon sem lepődött meg, hogy kijelentettem: beteg vagyok, és hozzátettem, hogy bármi lesz is, innentől kezdve csak és kizárólag angolul szeretnék beszélni. Nem mindennapi elhatározásomat meglepően könnyen fogadta. Nyilvánvalóan régóta ismer: tudja, hogy egy ekkora klasszisnak, mint amilyen első ránézésre én vagyok, mindig megvannak a maga bogarai.

A Budapesten az én testemben felébredő argentin futballsztárnak – bár nem tudom, mennyire fogja azt megérteni – egy angolul írt levelet hagytam, ahol mindent részletesen elmeséltem. Nem kell félnie, írtam, ez a varázslat csak huszonnégy óráig tart; és persze egy kicsit meg is zsaroltam: csak semmi hősködés, Messikém, vetettem papírra, ha rossz fát teszel a tűzre, akkor egy hétig bérellek ki magamnak, és a százhatvannyolc óráért kapott bérezésedet küldöm el a bankszámlámra, tettem hozzá. Ezzel az ügylettel egyébként ugyancsak nem járnék rosszul. Ha ésszel fektetném be a hét nap alatt összekeresett nagyjából négyszászhúszezer eurót, talán az unokáimnak sem kellene már soha többé dolgoznia. Ha viszont ennyi időre cserélnék vele testet, nemcsak beteget, de sérültet kellene jelentenem. Járnék a rehabilitációkra, néha kiosztanék egy-két autogramot, várnám a lábamról szóló jelentéseket, és ha spanyolul vagy katalánul kérdeznének, bárgyú képpel mosolyognék a nagyvilágba. Cserébe pedig vennék magamnak itthon három-négy ingatlant; esetleg alapítanék egy céget. Így, elsőre egyik választás sem tűnik rossz megoldásnak.

Mindenesetre remélem, hogy Budapesten az én testemben ébredt zseni hamarabb elolvasta a neki írt levelemet, minthogy a tükörbe nézett volna; ha nem, akkor az ominózus huszonnégy óra elteltével valószínűleg egy elmegyógyintézet zárt osztályán térek magamhoz. Durva dolog lenne, ha engem, azaz a csendes társasház összes szomszédjának előre köszönő introvertált lakóját, azért küldenének diliházba, mert tegnap órákon keresztül eltorzult arccal, dühöngve-toporzékolva üvöltöttem azt, hogy: „Lionel Messi vagyok! Lionel Messi vagyok!”; emellett pedig, mint kiderülne, huszonnégy órával ezelőtt még percre pontosan ismertem a világsztár életrajzát és a labdaérzékem is tökéletesen olyan volt, mint az argentin klasszisé. Innen tényleg egyenes út vezetne a zárt osztályra; még talán pszichiátriai betegséget vagy neurológiai diagnózist is neveznének el rólam: „Messiás(z)” – írnák a tankönyvek – a disszociatív személyiségzavar különös esete, amikor a páciens világklasszis futballistának képzeli magát, és mindent megtesz azért, hogy hasonlítson a példaképére.

A levélben megírtam Messinek azt is, hogy lehetőleg fogja be a száját, és ha teheti, inkább ne menjen sehova. Ehet és ihat nyugodtan, írtam, van itthon zabkása, tojás, hús, rizs, kávé, ásványvíz, aztán – noha a jelek szerint igazán nincs ráutalva – még egy kis pénzt és egésznapos BKV-bérletet is hagytam neki a lakásban. Ha felfogta a mondandómat, és nem fog hősködni, akkor rendben vagyunk. Meg persze, javasoltam, hogy ha nagyon muszáj, elmehet kocogni a Margitszigetre. Igazán nem szeretném, hogy mozgás nélkül maradjon; én aztán semelyik szupersztár formahanyatlásáért sem vállalok felelősséget. Ha pedig utál futni, akkor elmehetne helyettem focizni a barátaimmal, ajánlottam fel, úgyis hamarosan kezdődik az őszi kispályás szezonunk. Mennyire poénos lenne, ha nemcsak a közös felkészülésünkön venne részt, de ő állna be helyettem a bajnokság első meccsére is. Egy álmom válna valóra: kiderülne, hogy az amatőr bölcsészliga felsőházi csapatának szerény technikai képességekkel megáldott tartalékjátékosa tulajdonképpen egy világklasszis; a mozgása leginkább Messiére emlékeztet, feltűnően csendes mostanság, úgy viselkedik, mint aki nem ért magyarul, és egy-egy kihagyott helyzetnél reflexből spanyolul vagy katalánul káromkodik. Így, lassan harminckét évesen, azt hiszem, ez a mérkőzés lenne a csúcsa a soha-meg-nem-valósult futballkarrieremnek.

Közben itt, Párizsban úgy érzem, ideje lenne felkelnem, mert már elég pénzt kerestem alvással. A luxusapartman személyzetének és a menedzsmentemnek elmondtam ugyanazt, amit a feleségemnek; nem elég, hogy beteg vagyok, de – kommunikáltam nekik – elhatároztam, hogy innentől kezdve csak és kizárólag angolul fogok beszélni. Ennek az oka pofonegyszerű: fejleszteni szeretném az angolnyelv-tudásomat. A döntésemet a legnagyobb megdöbbenésemre, nemcsak a párom, de mindenki más is könnyen elfogadta. Akivel tudtam, megegyeztem abban is, hogy a mai napon lehetőleg ne zavarjanak: cefetül érzem magam a bőrömben, és senkire sem vagyok kíváncsi, fejtettem ki. Ezután pedig, mivel nem volt jobb ötletem, inkább megint visszafeküdtem; Messi bőrébe bújva, azt hiszem, az alvás a legoptimálisabb módszere a pénzkeresésnek. Alig nyitottam ki a szemem, máris ott volt egy komplett orvosi stáb, amelyik rögtön tesztelt koronavírusra; emellett pedig, míg aludtam, körülbelül tizenöten hívtak telefonon. A telefonálók között ott voltak a friss csapattársaim: Sergio Ramos és Neymar is; na, ha valakiknek, akkor nekik aztán igazán nincs kedvem magyarázkodni: ők ugyanis tipikusan azok a játékosok, akik tudják, mi az, bárhol és bármikor eljátszani a nagyhalált. A tesztelés és a teljes kivizsgálás után harmadjára is az ágy nyújtotta biztonságot választottam; most már sokkal erélyesebben kértem mindenkitől, ha lehet, akkor végre valahára tényleg hagyjanak engem nyugton.

Az egész napom így telt: színleltem a fájdalmakat, feküdtem, aludtam, internetezgettem, videójátékokat játszottam és angolul beszélgettem – paradoxonnak tűnhet, mégis ezekkel a cselekedetekkel tettem a legtöbbet a jövőm megalapozásáért; jó érzés tudni, hogy tulajdonképpen a 6-7 éves nettó béremet kerestem meg a huszonnégy órás semmittevéssel. Az este folyamán pedig egyszer csak eljött az én időm: megkértem az ottlévő brigád valamelyik tagját, a pénzügyeimmel foglalkozó urat, hogy egy szlovákiai magyar fiatalembernek, pusztán jótékonykodásból, utaljanak át hatvanezer eurót; ez után pedig lediktáltam a számlaszámomat. Semmi egyéb érdekes nem történt; a sztárok élete, úgy tűnik, rendkívül unalmas.

Amikor a huszonnégy óra elteltével újra a saját testemben ébredtem, a Budapesten lévő bérlakásomban tértem magamhoz; megnyugtatott, hogy nem kerültem diliházba, sőt az otthonomban sem tapasztaltam semmi változást. Valóban rendes gyerek ez az argentin: minden tanácsomat megfogadta, és nem nyúlt semmihez. Ha nem volnánk ennyire távol egymástól, még talán haverok is lehetnénk: nincs nagy korkülönbség köztünk, és bár sosem voltam sem Barcelona-fan, sem pedig PSG-drukker, hozzá hasonlóan én is szeretem a focit. Azt azonban észrevettem, hogy az itthon hagyott összes tojást elfogyasztotta; mosogatni viszont nem tanult meg. Ha rossz szóviccel akarnék élni, azt mondanám, nem csoda: a Barcelona futballakadémiáján már a söprögetés elsajátítása is lassan kuriózum. Emellett pedig feltűnt, hogy a vécékefe használata sem tartozik az aranylabdás futballista erősségei közé. Borasztóan hangozhat, de ez ugyancsak nem zavart: napi hatvanezer euróért bárki után szívesen takarítom az ottmaradt ürülékmaradványokat.

Utólag azért beleolvastam, hogyan értekeznek a lapok a tegnapi „testcserés” teljesítményemről. Nem mondtak semmi extrát: „Messi lebetegedett”, „Messi elhatározta, hogy angolul tanul”, „Messi koronavírus gyanúja miatt kihagyta a tegnapi edzést” – ilyeneket írnak. Természetesen megnéztem azt is, megérkezett-e a számlámra kiküldött „kőkemény munkával” megkeresett hatvanezer euró. A pénz nem jött meg, hiába vártam. Napokig nézegettem, de egy centtel sem lett több a bankszámlámon. Vagy nem ment végbe az utalás, vagy rossz adatokat diktáltam le; magamat ismerve biztosan az utóbbi történhetett. Talán nem akkora katasztrófa, hogy nem lettem hirtelen gazdag, gondoltam, úgyis lelkiismeret-furdalásom lenne, ha csak úgy lenyúlnék ennyi pénzt valakitől. Egy darabig még agyaltam ezen, aztán inkább elengedtem az ilyesfajta filozofálgatást: Messi egy zseni, aki teszi a dolgát, én pedig egy átlagember vagyok, aki szintén csinálom a dolgom – még akkor is, ha néha úgy tűnik: nem jutok vele igazán mess(z)ire…

Az viszont eszembe jutott, hogy ha már egy teljes napig vendégül láttam, legalább autogramot kérhettem volna tőle.

Támogassa az ujszo.com -ot

Úgy vagyunk az újságírással, mint a hivatásos zenészek: fellépünk naponta a „kőszínházban", elegáns ruhában a hűséges, bérletes közönségünk előtt, vagyis eljuttatjuk a postaládákba, árushelyekre nyomtatott napilapként a fizetős Új Szót. És mondhatjuk azt, hogy kiállunk a mélyen tisztelt publikum elé a korzón is, kicsit könnyedebben szórakoztatjuk, elgondolkodtatjuk a közönséget, érzelmeket kiváltva az erre járó tömegből. Ez az előadás pontosan olyan szenvedélyes, mint a kőszínházi fellépés, ugyanúgy sok munkával jár, mégis ingyenes. Ha tetszett, hálásan fogadjuk adományát, amit a jelképes hegedűtokba helyezhet. Eddigi felajánlásait is szívből köszönjük az új hangszerekhez, a zenekar bővítéséhez, a repertoár kiszélesítéséhez: az ujszo.com naprakész működtetéséhez.

Ha támogatna bennünket, kattintson az alábbi gombra. Köszönjük.

Támogatom
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
Vlcan

Itt a szlovák válasz Orbán földvásárlási terveire

A kisebbség nyelvén is fel lehet tüntetni az információkat az útjelző táblákon

A kisebbség nyelvén is fel lehet tüntetni az információkat az útjelző táblákon

iskola

Egyre több állástalan talál magának munkát

Vladimír Lengvarský

Lengvarský: Bérpótlékot kapnak, akik az első vonalban dolgoznak a járvány idején

Tompa Mihály Alapiskola

GALÉRIA: Megújult a Tompa Mihály Alapiskola

koronavírus Románia

Romániában két hétre bezárnak az iskolák, kötelezővé válik a maszkviselés

Legfrissebb galériák
Olvasta már?
logo

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.