Plonicky Tamás: Élet a Facebook nélkül

2021. október 4-én délután hat óra körül hirtelen kikapcsolt a Facebook; egyik percről a másikra minden megszűnt létezni körülöttem. Először azt hittem, a probléma nálam, az én lakásomban van, ezért gyorsan megbizonyosodtam arról, hogy működnek-e a közösségi csatorna használatára alkalmas elektronikus eszközeim. Kikapcsoltam és bekapcsoltam a szerkezeteket, kihúztam, majd visszadugtam a kábeleket, újraindítottam az internet működéséért felelős routert, de a Facebookra sehogy sem sikerült rácsatlakoznom. Ekkor már éreztem: nagyon nagy bajban vagyok. Hogy fogok így kommunikálni az ismerőseimmel? Mit fogok egyáltalán csinálni, ha beszélgetni akarok valakivel? És ha már soha többé nem lesz Facebookom!? Mi történik, ha el akarom érni az embereket? Fel kell hívnom a barátaimat telefonon!? Ugyan kérem, a telefonálás ósdi. Vagy innentől kezdve megint az sms-írás periódusa következik? Nem, az lehetetlen. Bevallom őszintén, már azt sem tudom, hogyan kell sms-t írni. Vagy még ettől is távolabbra kell tekintenünk? Teljesen elfog a kétségbeesés, mert azon gondolkodom, hogy a Facebook eltűnését jelentő világraszóló katasztrófa után egyből az őskorba történő visszatérés következik; azaz újra a papíralapú levélküldés időszaka jön.

„Tisztelt Címzett! remélem, levelem jó egészségben talál, blablabla, várom válaszod”, kell majd a papírra vetnem, ha kommunikálni szeretnék valakivel, ezután pedig szépen, komótosan beteszem azt egy borítékba, lezárom, feladom a postán, aztán meg napokig nézem a mennyezetet, hátha válaszolnak. Ezt egészen biztosan nem nekem találták ki; belegondolni is szörnyű. És mi lesz a smiley-k, a képek, a videók, a gifek és a linkek elküldésével? Ha ez a dolog bekövetkezik, mégsem pakolhatom be egy borítékba a másoknak leggyakrabban küldött online hülyeségeimet. A bizonytalanságtól teljesen eluralkodik rajtam a pánik. Valósággal rettegek. Mit csináljak a Facebook nélkül? Személyesen keressen meg a barátaimat? Ugyan már! Esetleg hívjam át őket egy sörözésre? Vagy csak poshadjak meg a szoba kellős közepén, így, mindenkitől elzárva, magányosan? Nem, ezek nem jó alternatívák; valamit azonban mégiscsak tennem kell ebben a borzasztó és tarthatatlan helyzetben. Gyorsan döntök: felkeresem az ismerőseimet az Instagramon, határoztam el, igen, ez lesz a megoldás, így fogom megtudni azt, hogy ők hogyan kezelik ezt a szituációt. Villámcsapásként hasít belém a felismerés: az Instagram sem működik. Mi az, hogy az Instagram sem működik!?

Kivel fogom megosztani így az instasztorijaimat? És a képeim? Ott maradnak a teljesen megszűnt oldal bűzölgő pöcegödrében? Én ezt nem bírom. Ki fogok készülni. Világvége, anomália, apokalipszis; mindezt egy kora őszi októberi délutánon. Ki gondolta volna azt, hogy az emberiség utolsó napja így, csendesen, kellemes hangulatban, egy-két órával a munkaidő után érkezik majd? Senki, ebben egészen biztos vagyok. Van abban is valami groteszk, hogy nem meteorit pusztít el minket, nem az ideköltöző űrlények szállják meg a bolygónkat, de még csak nem is egy világjárvány kényszeríti térdre az emberiséget. Egyszerűen csak leáll a Facebook és az Instagram; az életünk pedig, ennek köszönhetően, romhalmazzá változik. Azt hiszem, imádkoznom kell: Hiszek egy Zuckerbergben… Egyedül az a dolog nyugtat meg, hogy nem maradtam magamra; a Facebook és az Instagram ugyanis másoknak sem működik. Sokkal jobb érzés úgy átélni népem végleges pusztulását, ha tudom: mindenki más is velem tart az örökkévalóságba. Mi van akkor, ha lemaradok a fontos dolgokról? Nem, azt nem tehetem, ezért gyorsan megnyitok egy-két hírcsatornát és néhány Youtube-videót, nehogy fokozódjon a bennem lévő szorongás. Ilyenkor, amikor ennyire magányos vagyok, szoktam felhívni valakit Messengeren. De hát Messenger sincs! Elporlott, szétpergett, megszűnt, annullálták. Kiver a víz, és érzem, ahogy az izzadságcseppek végigfolynak a homlokomon. Azt hiszem, meg fogok őrülni. Mihez kezdjek magammal? Olvassak? Nem, az kizárt. Én aztán nem olvasok semmit, főleg nem vastag könyveket. Azok porfogók. A rövid köteteket meg eleve nem érdemes böngészni, mert azok meg általában szarok. Ha valaki nem képes kinyomni magából legalább négy-ötszáz oldalt, az szerintem inkább ne is fogjon írásba. Mit csináljak? Nézzek filmet? Nem, a filmek mindegyike unalmas. Mikor is voltak azok a rendezvények, amelyekre menni akartam? –  kérdezem magamtól. A VV Joci szerelemről szóló előadására, meg a BB Klári vaginamutogatós performanszaira gondolok.

Az első szerdán este hétkor van; a második pedig, ha jól tudom, csütörtökön lesz hattól. Vagy fordítva volt? Nem emlékszem. Gyorsan meg kellene néznem, hogy pontosan mikor is lesznek ezek az események; rá is keresek a Facebookon. De hát a Facebook nincs! Fogd fel, hogy a Facebook nincs, magyarázom magamnak. Egyre nagyobb kínokat élek át. Ki fogja így like-olni az új profilképemet? Honnan tudom meg, hogy Manyika néni éppen hol kirándult? És a Kovácsék gyerekének első képei? A #Amarillácska? Az smafu!? Azt sem tudom meg többé, hogy mit vacsorázott Ricsi; pedig már jó előre kiposztolta, hogy tartani fogja azt a minden méregtől mentes bioétrendet, aminek a végeredménye állítólag az, hogy pár hónapnyi szigorúan betartott diéta után az ember nem elég, hogy lefogy, de a szervezete önként átáll a fotoszintetizálásra is. Megvan. Kitaláltam. Rájöttem, mit fogok csinálni a Facebook és Instagram nélkül: forradalmat! Gyerünk az utcára, barátaim, vonuljunk ki, randalírozzunk, és gyújtsunk fel egy-két kukát; vagy jobb esetben robbantsunk fel néhány autót. Föl, föl, ti rabjai a földnek! Ez így talán nem stimmel: Föl, föl, ti rabjai a Face-nek! Így sokkal optimálisabb! Kiáltsuk együtt, testvéreim! Zuck-er-berg! Zuck-er-berg! Menjünk, törjünk, zúzzunk, lázadjunk! A nagy forradalmi hevületemnek azonban alvás vetett véget: beszunnyadtam az unalomtól. Jó szokásomhoz híven én így, szánalmas módon, ágyban, párnák közt próbálom megváltani a világot. Még szerencse, hogy a nagy demonstrációk idején sem töltöttem be forradalmi vezérszerepet. Bizonyára én lennék az a figura, aki – miután a komoly utcai vérengzések során a rendőrök szétoszlatják a lázadó tömeget – megjelenik tízórás késéssel a szakadt pizsamájában kialvatlanul, és álmos hangon azt mondja a vérző fejű, leharcolt kortársainak, hogy: „bocsi, skacok, elaludtam!” Most is ez történt. Elaludtam. Kinyitom a szemem; az óra éjfélt mutat. Álmodtam? Hallucináltam? Reflexszerű mozdulattal azonnal beírom az oldal nevét: „Facebook”. Láss csodát: működik. Be van töltve. A megnyugtató F betű tökéletes kivitelezésben virít újra a képernyőm előtt. Ide hallom, ahogy Mark Zuckerberg személyesen mondja nekem azt, hogy: „és lőn nagy kékség!” Teljesen nyugodt vagyok. A hála érzése eláraszt, bekebelez. Másodpercek alatt múlik el a szorongásom. Mint zöld pontok online chatablakban hever egymáson a világ. Hála Istennek, megint van életem; mielőtt kiteszem az új profilképemet, konstatálom a tényt, hogy egy 21. századi fiatalnak a boldogság eléréséhez és megtapasztalásához már szinte mindig szüksége van az online jelenlétre…