Németh Zoltán: A külföldi magyar nyelv

Elképesztően kék volt az égbolt, irizált az ablaküvegen a fény, alattunk sűrű, habos felhők. Talán 2011 novembere lehetett, amikor Szentpétervárra lett lehetőségem utazni, a helyi hungarológiai tanszék konferenciájára kaptam meghívást. Vízumot kellett igényelni, majd pedig logisztikailag megtervezni az utat. Budapestről Frankfurtba repültünk, aztán Frankfurtból a Lufthansa járatával Szentpétervárra. A testvérem kísért el, aki akkora már a fél világot bejárta, így számára nem okozott gondot mindezt megtervezni.
A szállásunk a helyi futballklub, az FK Zenit Szankt-Petyerburg stadionjától volt nem messze. Sötét, hideg éjszaka volt, emlékszem, viccesen megjegyeztem, majd bejelentkezünk Huszti Szabolcsnál, aki akkor itt idegenlégióskodott. A november azt jelentette, hogy már jeget kezdett növeszteni a tenger a számtalan híd alatt, de bennünket nem riasztott vissza, napi tíz kilométereket gyalogoltunk, egykori besztercebányai kolléganőm, Horváthné Berlák Irén, aki épp itt volt lektor, és Okszana Jakimenko műfordító, a helyi hungarológia tanszék tanára társaságában. Az külön írás témája lehetne, hová jutottunk el: Nagy Péter cár Kunstkamerájának torz embriókat bemutató kiállításától, amelyből egy verseskötetet is írtam, az Ermitázson át Carszkoje Szelóig – ma a Puskin nevű településhez tartozva már Szentpétervár része.
De vissza a szálláshelyünkre! Megkaptuk a hideg, alig fűtött szobát, amelyhez egy (talán elektromos) fűtőtest is tartozott, majd másnap beültünk reggelizni a kis, talán 6-7 férőhelyes étkezőbe, ahol rajtunk kívül más nem tartózkodott. Az előző esti portásnő hozta ki a reggelit, tört orosz nyelven válaszoltunk a kérdéseire, igen, tojás jó lesz, majd amikor visszaért, döbbenten állt meg fölöttünk. Я думал, вы словак, а вы говорите по-венгерски? Azt hittem, maguk szlovákok, de magyarul beszélnek? Majd magyarul folytatta, tökéletes magyarsággal, néha keresve a szavakat mesélte el az élettörténetét. A férjem magyar volt, katona, Debrecenben éltem tizenkét évig, de aztán elváltam, visszaköltöztem Szentpétervárra az 1970-es években, azóta nem beszéltem senkivel magyarul.
Ez hihetetlen, mondom a testvéremnek, hogy itt vagyunk az 5-6 milliós Szentpéterváron, és az első ember, akivel találkozunk, tökéletesen tud magyarul.
Talán egy év sem telt el, amikor Szófiába utaztunk, újra ketten. Ha jól emlékszem, Erasmus-ösztöndíjjal a posztmodern magyar irodalomról adtam elő a szófiai magyar tanszéken, illetve talán a magyar kulturális intézetben is, majd pedig ottani barátom, Bedecs László egy kis túrát szervezett nekünk Veliko Tarnovóba, a világ egyik legszebb fekvésű városába. Igen, tényleg az, hatalmas szakadék alján kanyarog a Jantra folyó, és a kanyargó szakadék teraszos kőpadkáin zegzugos utcácskák és házak sokasága húzódik. Igen, innét is van olyan emlékem, amit sosem felejtek el. És ebből pontosan tudható, hogy június 2-a volt. Mert – talán pont déli 12-kor – óriási dudaszó harsant fel, riadtan az ablakokhoz futottunk, tűzvész?, bombariadó?, légitámadás?, de Laci lenyugtatta a kedélyeket; Hriszto Botev halála napján és órájában egész Bulgáriában megáll az élet, lefékeznek és megállnak az autók, szirénahang járja be az egész országot, megállnak az emberek az utcán, és Hriszto Botev költőre, a halálára és a bolgár függetlenségre emlékeznek. Megrázó volt, még most is libabőrös a hátam, ahogy a mozdulatlan emberek és járművek sokaságát láttuk a motel ablakából.
Az viszont, amiről most írni fogok, még az első napon történt, amikor a Veliko Tarnovó-i egyetemen tartottunk egy kis beszélgetést és felolvasást. Vladiszlava Sztojanova és Szimona Szlavcseva, Laci diákjai tolmácsoltak, majd pedig rövid fogadásra került sor. Ekkor jött oda hozzánk a kb. tíz-tizenöt fős közönségből egy idős férfi, úgy emlékszem, 85 évesnek mondta magát, és tökéletes magyarsággal szólítva meg, bemutatkozott. Hihetetlen élettörténet bontakozott ki. Bolgár kertészcsalád gyerekeként került az 1930-as években Budapestre, ahol a magyar parlamenttől 100 méterre lakott. Magyar iskolába járt évekig, majd az 1940-es években a háború elől Bécsbe menekültek. Innét újra csak Budapestre tértek vissza, próbálták folytatni a bolgár kertészkedési hagyományokat, de a Rákosi-rendszer agresszivitása elüldözte őket – vissza a hazájukba, Bulgáriába. Annyira boldog volt, hogy újra beszélhetett magyarul, hogy ez a boldogsága átragadt rám.
Néhány évvel később Moszkvába volt lehetőségem repülni, egy antológia bemutatójára, majd innét vonattal ismét csak Szentpétervárra. Az irodalmi felolvasás után meglepetésemre két fiatal, huszonéves fiú lépett hozzám, azt mondták, nem tudják, hogyan hangzanak a verseim magyarul, de oroszul nagyon erősek, majd meghívtak magukhoz. Kis Orsolya jött velem, aki perfekt orosznyelv-tudással rendelkezett, költő és műfordító, bár persze azért én is elhötyögtem, eladni nem lehetett volna, kilenc évig tanultam oroszul... Hihetetlen volt ez a szentpétervári lakás: a bejárati ajtót alig lehetett kinyitni, mert a padlótól a plafonig tornyosultak egymásra rakva a könyvek a folyosón – polc nélkül. Azt a Kedves Olvasó minden bizonnyal nem fogja eltalálni, hogy a zuhany hol helyezkedett el. Merthogy a behúzható műanyag függönyös zuhanyozó a konyhában, pontosan a gáztűzhely mellett, attól 5 cm-re (sem) volt található. Azt hiszem, meleg fiúk voltak, két művész, együtt éltek, és akkor ez egyikük rátért a tárgyra. (Talán csak ezért mondta, hogy tetszenek a verseim?, haha.) Elmesélte a családi történetét, a kommunista magyar zsidó nagyapát, Steiner?, Stelmann?, aki az 1930-as években a Horthy-rendszer elől a sztálini Szovjetunióba menekült, majd ott koncepciós perben kivégezték, a családot Szibériába száműzték, őt már nem tanították meg magyarul, de szeretne magyarigazolványt igényelni, és visszaköltözni Magyarországra. Sajnos nem igazán tudtam neki segíteni. (Hazafelé pedig Frankfurtban Nádas Péterbe botlottunk, ez újabb történet lehetne a „kicsi a világ” és a „hihetetlen találkozások” témájára.)
Mi ebből a tanulság? Talán semmi, talán az, hogy a magyar nyelv mennyire idegen körülmények között is képes élni, hogy néhányan mennyire megbecsülik külföldön, és talán még az, hogy milyen hihetetlen találkozások lehetségesek a világ bármely pontján, ahol olyasmit találunk meg, amit otthon sosem tapasztalhatnánk. Az ismeretlen otthonosság vagy az ismerős idegenség. Közben én is külföldre kerültem, évek óta Lengyelországban élek, ahol csak pár nap kellett ahhoz, hogy kiderüljön, a második szomszédom félig magyar, az anyja Budapesten nőtt fel, Varsóba ment férjhez, itt él tőlünk 5-6 kilométerre. A lány sajnos a viharos családi évek miatt magyarul csak annyit tud, szia, köszönöm, jégmadár, és innét megint csak egy újabb elképesztő történet kerekíthető.

A szerző a mű megírása idején a szlovákiai Kisebbségi Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.