Nem engedni a negyvennyolcból! – Harc az önkényuralom ellen az 1850–60-as évek Magyarországán 

Az új rend

A szabadságharc leverését követően a győztes hatalom egy egységes, felülről irányított monarchia megteremtését tűzte ki célul, ezért katonai diktatúrát vezettek be a birodalom teljes területén. Az átalakítás nagy vesztese Magyarország lett, melynek különállását felszámolták, területét több részre osztották, alkotmányát eltörölték, parlamentjét és az önkormányzatait feloszlatták. Rendeletekkel kormányoztak, törvényesen választott kormány helyett egy Bécsben kinevezett kabinet gyakorolta a hatalmat, megszűnt a szólás- és sajtószabadság, a hivatalos nyelv a német lett, bár a polgári átalakítást biztosító 1848-as törvények megmaradtak (pl. a jobbágyfelszabadítás, a törvény előtti egyenlőség, a közteherviselés stb.). A rendszer névadója, majd vezetője az egykori 48-as forradalmár, Alexander Bach belügyminiszter lett, aki a katonaságra, a csendőrségre, a spiclihálózatra és a magyaros ruhájuk miatt Bach-huszároknak csúfolt hivatalnokokra támaszkodhatott. De a szabadságharc egykori résztvevői között is akadtak olyanok, akik hivatalnokként vagy besúgóként az új rend szolgálatába szegődtek.

Harc a Bach-rendszer ellen

Az 1849 utáni önkényuralommal a magyar társadalom egységesen szembefordult, sőt ez még az udvarhű arisztokrácia számára sem volt elfogadható. Az elutasítás nemcsak negatív érzelmeket, hanem konkrét tetteket is jelentett, bár a legtöbben a Deák Ferenc nevéhez köthető passzív ellenálláshoz folyamodtak. A politikus a szabadságharcot követően kehidai birtokára, majd 1854-től a pesti Angol Királynő Szállóban bérelt szobájába vonult vissza, az önkényuralommal pedig nem vállalt semmiféle együttműködést. Amikor 1850 tavaszán Bécsbe hívták egy tanácskozásra, a felkérést azzal hárította el, hogy „a közelmúlt idők gyászos eseményei után, oly állapotok között, melyek még jelenleg is uralkodnak, lehetetlenség, hogy a közügyekben tevőlegesen részt kívánjak venni”. Nyilvánosságra került állásfoglalása a kortársak számára mintává, sőt egyfajta politikai programmá vált.

Aki csak tehette, Deákhoz hasonlóan szintén visszahúzódott, nem vállalt hivatalt, távol maradt a közügyektől, a hatóságokról pedig nem vett tudomást. Ezt a magatartásformát Jókai Az új földesúr című regényében egy kastélyába elvonuló nemesúr, Garamvölgyi Ádám alakján keresztül mutatta be. Hőse inkább lemondott kedvelt szórakozásairól, mint hogy a hatóságoktól kérjen ezekhez engedélyt, míg kasznárja, Kampós úr igyekezett minden alkalmat megragadni az új hatalom kijátszásra. Az ő viselkedése ugyancsak általános volt akkoriban, hiszen a többség számára a deáki visszahúzódás birtok és megfelelő anyagi háttér híján lehetetlen volt. Ehelyett inkább a mindennapi életben igyekeztek bolondot csinálni a hatalomból és képviselőiből, így az előírásokat, ahol csak lehetett, kijátszották, nem vettek idegen árut, adót csak akkor fizettek, ha már jött a végrehajtó, az önkényuralom kiszolgálóit pedig kiközösítették. A nők gyakran viseltek egy kilenc írásjegyet tartalmazó ezüst karkötőt, melyek az aradi vértanúk nevének kezdőbetűi voltak. Ezek – P.V.D.T.N.A.K.L.S. – egy német nyelvű versikére utaltak, mely szerint: Pannonia! Vergiss Deine Todten Nicht, Als Kläger Leben Sie! Vagyis magyarul: Pannónia, ne feledd halottaidat, mint vádlók, tovább élnek ők.

Tilos volt, épp ezért virtusszámba ment a forradalmárokra emlékeztető körszakáll növesztése vagy a Kossuth-kalap viselése, de még a ruházat is jelenthetett politikai állásfoglalást. Az 1857-es pesti jogászbálon például mindenki magyaros öltözetben jelent meg, amiben a hatalom, mellesleg joggal, politikai demonstrációt látott, így a továbbiakban azt betiltotta. Büntetendő volt a honvédzászlók vagy a Kossuth-bankók rejtegetése, mire sokan tüntetőleg éppen az ezeken a pénzeken látható mintázatot hímeztették a ruhadarabjaikra. Mások menekülő honvédeket bújtattak, mint például Teleki Blanka és Leövey Klára, akiket ezért több év várfogságra ítéltek.

Az itthon maradt írók szintén megtettek mindent, hogy a cenzúra ellenére is fenntartsák a forradalom szellemét, és reményt adjanak a letargiába süllyedt társadalomnak. Ehhez a szerkesztők sokszor megfelelő partnernek bizonyultak, bár a határok feszegetése nemegyszer a lap betiltását eredményezte. A Szilágyi Ferenc-féle, többféle névváltozat alatt megjelenő Magyar Emléklapok például többször is így járt, mivel sorra jelentek meg benne a forradalomra és a szabadságharcra emlékező írások.

Megszólalt Széchenyi István is, aki 1848 ősze óta elborult elmével egy Bécs melletti magánklinikán, Döblingben vegetált. Néhány év elteltével azonban kitisztult a tudata, és politikailag aktivizálódva ismét írni kezdett. Röpirataival a Bach-rendszert és az uralkodót egyaránt kifigurázta, de a hatóságok a nyomára akadtak, ezért 1860 tavaszán az üldöztetés elől az öngyilkosságba menekült.

Bár a katonai helyzet reménytelen volt, mégis akadtak olyanok, akik vállalták a fegyveres küzdelmet. A Nógrád megyei gerillák Világos után még másfél hónapig folytatták a harcot, majd a fegyvereiket nem letették, hanem a folytatásban bízva elrejtették. Egy volt honvédtiszt, Noszlopy Gáspár szabadcsapatot szervezett, és 1852-es alföldi útja során el akarta rabolni Ferenc Józsefet. Ehhez osztrák egyenruhákra lett volna szüksége, de a szabó lebukott, így az akció meghiúsult. Bár az évek során a fogságból kétszer is megszökött, harmadjára ez már nem sikerült, és 1853 tavaszán kivégezték. 1851-ben Makk József tüzérezredes készített elő országos felkelést, de a szervezkedés igazából csak Székelyföldön indult be, és árulás miatt ezt is rövidesen felszámolták.

Libényi János csákvári szabólegény, aki Aradon látta a kivégzéseket, Ferenc Józsefen akart bosszút állni a történtekért. Emiatt Bécsben vállalt munkát, alaposan megfigyelte a császár napirendjét, aki mindig ugyanakkor ment ki a városba sétálni. 1853 februárjában konyhakéssel támadt az uralkodóra, de a zubbony kemény nyaka részben felfogta a szúrást, így a császár megmenekült. A magányos merénylőt kivégezték, tettét pedig letartóztatási hullám követte.

A „kis forradalom”

A mindenki által gyűlölt rendszert az 1859-es itáliai háborús vereség komolyan megrendítette, és a birodalom a csőd szélére jutott. Az uralkodó először személycserékkel próbálta orvosolni a bajt, de Bach leváltása kevésnek bizonyult a forrongó ország lecsendesítéséhez.

A továbbra is tiltott politikai rendezvények helyett ekkor különféle kulturális programokat kezdtek szervezni a magyarok. Így például országos emlékünnepségeket rendeztek olyan irodalmi nagyságok tiszteletére, mint Zrínyi Miklós, Dugonics András, Kazinczy Ferenc, Berzsenyi Dániel vagy Vörösmarty Mihály, a résztvevők számát és hangulatát tekintve pedig ezek felértek egy tömegdemonstrációval. A gimnáziumokban és az egyetemeken a magyar oktatási nyelv bevezetését kezdték követelni, a magyaros öltözet pedig ismét divatba jött.

1860-ban újra megünnepelték március 15-ét, és ötszáz, gyászszalagot viselő fiatal vonult fel Pesten. Mivel a karhatalom közbeavatkozott, a tüntetés egy egyetemista, Forinyák Géza halálával végződött. Temetése tömegdemonstrációvá vált, melyen hatvanezren vettek részt. De országos tüntetéssorozattal értek fel a Széchenyi tiszteletére rendezett gyászünnepségek is, akire csak Pesten nyolcvanezren emlékeztek. A nyáron Garibaldi harcai nyújtottak újabb reményt, akit a főváros utcáin Kossuthtal együtt rendszeresen éltettek, a kalandvágyó fiatalok közül pedig nem egy Itáliába szökött és beállt a seregébe.

A robbanásközeli helyzetet látva 1860 őszén Ferenc József visszaállította az 1847-es alkotmányt és összehívta az országgyűlést. De mind az újjáalakult önkormányzatokba, mind a törvényhozásba döntően a forradalom és a szabadságharc egykori résztvevőit választották be, sőt a hatalom bosszantására néhol még Kossuthot, Klapkát vagy Garibaldit is mandátumhoz juttatták. Az 1861 áprilisában összehívott országgyűlés szintén az 1848-as alkotmány helyreállítását követelte, így Ferenc József négy hónap után feloszlatta. A magyar politikai elit Deák intésére ekkor ismét várakozó álláspontra helyezkedett, de továbbra sem engedett a negyvennyolcból.

1861 őszén egy provizóriumnak is nevezett átmeneti rendszer jött létre Anton Schmerling vezetésével, ami további négy évig tartott. Ez lényegében a Bach-rendszer folytatása volt, vagyis az 1850-es évek módszereit vették elő, de a diktatúra már közel sem volt olyan kemény, mint egykor. A fegyveres szervezkedések vezetőit (pl. Jámbor Andrást, Somogyi Józsefet, Nedeczky Istvánt) már csak börtönre ítélték, nem akasztófára.

Bár a szabadságharc és a kiegyezés között eltelt 17 év bővelkedik az emberi helytállás és a társadalmi összefogás gyönyörű példáiban, az ellenállás mégsem tarthatott a végtelenségig, mert a magyar társadalom a végsőkig kimerült ebben. Bár az ország kiállta a próbát, az önkényuralom megdöntése és a függetlenség kivívása mégsem sikerült. A helytállás arra viszont elég volt, hogy Ferenc József végül kénytelen legyen feladni önkényuralmi terveit és helyreállítani az 1848-ban elfogadott polgári alkotmányt. Bár az 1867-es kiegyezés ehhez képest visszalépést jelentett, de a másfél évtizedes ellenállás még akkor is eredményesnek tekinthető, ha a kompromisszum miatt magyar részről végül mégis csak engedni kellett a negyvennyolcból.

Vesztróczy Zsolt