Emigráció a politika nemzetközi porondján: Kossuth és a 48-asok a szabadságharc után

Török földön
A katonai kudarcok hatására 1849. augusztus 11-én Kossuth Lajos, a kormányzóelnök a Szemere-kormánnyal együtt lemondott, majd 17-én Magyarországot elhagyva török földre menekült több ezer honvéd társaságában. Tettük érthető, hiszen a harc végeztével otthon biztos halál várt volna rájuk, így viszont még tehettek valamit hazájukért. A menekültek a bulgáriai Vidinbe, majd idővel Sumlába kerültek, a vezető pedig a kudarc ellenére is Kossuth maradt. Ő mindenekelőtt visszavonta a lemondását, majd nyílt levélben Görgeit tette felelőssé a vereségért, amit szerinte „nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság” okozott. Bár ő maga is tisztában volt a vádak alaptalanságával, de így könnyebb volt feldolgoznia a történteket és fenntartania a harci szellemet.
Közben a török hadsereg megkörnyékezte a harcedzett katonákat, akiknek a mohamedán hitre való áttérésért állampolgárságot és tiszti rangot ígértek. A menekültek közül több százan éltek is az ajánlattal, mint például Bem József, Guyon Richárd vagy Kmety György tábornokok.
Oroszország és Ausztria idővel a menekültek kiadatását kérte, amit a szultán ugyan visszautasított, de a békesség kedvéért a Kis-Ázsia belsejében lévő Kütahyába internálta őket 1850 tavaszán. Ez a lépés részben a biztonságukat is szolgálta, hiszen addig Kossuth állandó veszélyben volt. Az osztrák ügynökök nemegyszer megpróbálták őt hazacsalni, elrabolni, sőt még egy ételmérgezés is előfordult a környezetében, ezért volt honvédekből álló testőrséget kapott. De a biztonság ára a teljes elszigeteltség volt, ami minimálisra csökkentette az emigráció játékterét. Kossuth törökül tanult, szótárat és nyelvtankönyvet készített, a szabadságharc alatti belháborúból okulva pedig egy új, a hazai nemzetiségek számára is komoly jogokat biztosító alkotmányt dolgozott ki. Az emigráció 1850 áprilisától 1851 szeptemberéig élt itt, aminek ma az 1982 óta létező Kossuth Múzeum és a róla elnevezett liget őrzi az emlékét Kütahyában.

Az angolszász körút
Elszigeteltségüknek egy amerikai meghívás vetett véget 1851 szeptemberében, amikor végre szabadon távozhattak. Kossuth első útja az akkori világ legerősebb országába, Angliába vezetett, hogy a brit diplomácia támogatását megszerezze egy újabb orosz intervenció elhárításához.
Az Angliába érkező Kossuthot az emberek tombolva ünnepelték. Neve addigra már egyet jelentett a magyar szabadságharccal, így útja valóságos diadalmenet volt. Londonba való érkezésekor a polgármester államfőnek kijáró tisztelettel fogadta, és ugyanez történt más nagyvárosokban is. De nemcsak a szabadsághőst látták benne, hanem a kiváló szónokot is, amivel további támogatókat szerzett a magyar ügynek. Kossuth a börtönben töltött évek alatt ugyanis Shakespeare művein keresztül tökéletesítette angolnyelv-tudását, így nemcsak beszédeinek tartalmával, hanem azok kissé archaikus stílusával is elbűvölte hallgatóságát. A britekre mindez akkora hatással volt, hogy az író munkáinak díszkiadásával lepték meg, a műveket tartalmazó könyvszekrény pedig Shakespeare statfordi szülőházát mintázta. A költségeket a lelkes angolok közadakozásból teremtették elő.
De bármennyire is népszerű volt Kossuth a nép körében, a kon­zervatív kormányzat és Viktória királynő magánemberként kezelte, konkrét ígéretet pedig nem kapott. A szabadságharc alatti brit külpolitikai doktrína változatlan volt, az orosz terjeszkedés ellensúlyát továbbra is az egységes Ausztriában látták, nem pedig az önálló Magyarországban. Ezen pedig még az sem változtatott, hogy akkoriban Viktória királynő kedvenc udvari hegedűse Reményi Ede, Görgei egykori segédtisztje volt.
Decemberben Kossuth az Egyesült Államokba utazott, ahol New York polgármestere ugyancsak államfőnek járó tisztelettel fogadta. Itt is rendkívüli népszerű volt, hiszen az amerikaiak szintén a szabadsághőst látták benne, az ország pedig valóságos Kossuth-lázban égett. A Broadwayn kiállítást rendeztek a tiszteletére, divatba jött a magyaros öltözet, a Kossuth-kalap és a gulyásleves. Idővel több helyen, így Clevelandben, New Yorkban, sőt még az amerikai törvényhozás épületében is szobrot emeltek a tiszteletére, míg Iowa államban egy megye, Mississippiben és Wisconsinban egy-egy település, országszerte pedig számos utca viseli a nevét.

Féléves útja során több száz beszédet mondott, miközben a szabadságharc céljaira 83 000 dollár adományt gyűjtött. Fogadta az elnök és a kongresszus két háza, magyar politikus azóta sem részesült ilyen megtiszteltetésben az Egyesült Államokban. Bár a szabadságharc ügyét napirenden tartotta és sok támogatót szerzett, tényleges segítséget itt sem kapott, csak szép szavakat. Az amerikai vezetés minden szimpátiája ellenére sem kívánt beavatkozni az európai ügyekbe, főleg nem fegyveresen. Ezt látva Kossuth 1852 júliusában visszatért Angliába, ahol további öt évet töltött.

A háborús Európa
A szabadságharcot követően Ausztria több háborút is folytatott. Ezekbe az emigráció igyekezett bekapcsolódni, hogy egy nemzetközi koalíció tagjaként, külföldi segítséggel vívhassa ki az ország függetlenségét.
Az első ilyen alkalom az 1853 és 1856 között zajló krími háború volt, ahol egy angol–francia–török szövetség került szembe Oroszországgal. Mindenki arra számított, hogy Ausztria az 1849-es segítség fejében majd a cár mellé áll, így az emigráció nyugati segítséggel indíthatja meg az új szabadságharcot. Ferenc József azonban semleges maradt, amivel ugyan eljátszotta az oroszok jóindulatát, de a magyar reményeket is meghiúsította.
1859 tavaszán Piemont és Franciaország indított háborút Ausztria ellen. Az olaszok komolyan szimpatizáltak a magyar függetlenség gondolatával, így az emigráció is bekapcsolódhatott az előkészületekbe. Májusban III. Napóleon, francia császár megállapodott Kossuthtal a közös fellépésről és az emigráció támogatásáról. Az uralkodó azt is felvetette, hogy a háborút kezdjék a magyarok egy felkeléssel Erdélyben, ami valójában az osztrák erők megosztását és a francia hadsereg tehermentesítését szolgálta volna. Kossuth azonban a szövetséges seregek Magyarországra érkeztéig elzárkózott a fegyveres akcióktól, nehogy a szabadságharcot ismét vérbe fojtsák. Ezután Klapkával és Teleki Lászlóval megalapították a Magyar Nemzeti Igazgatóságot, a leendő ideiglenes kormányt, majd egy 3200 főből álló fegyveres erőt szerveztek, a Magyar Légiót. A román fejedelemmel szintén sikerült megállapodni, aki engedélyezte a magyar csapatok felvonulását országa területén, és hasonló ígéretet kaptak szerb részről is.
Az osztrákok alig egy hónap alatt vereséget szenvedtek, mire III. Napóleon az ígéreteiről megfeledkezve gyorsan békét kötött, a Légiót pedig feloszlatták. A francia császár ekkor Kossuthnak és a gyermekeinek anyagi kárpótlást ajánlott, amit ő felháborodva utasított vissza.
Mivel egy önálló Magyarország a méreténél fogva nem tudta volna átvenni Ausztria szerepét a nagypolitikai számításokban, Kossuth kidolgozta a Duna Konföderáció tervét. Eszerint négy szomszédos állam, Magyarország, Horvátország, Szerbia és Románia egy szövetségi államot hozna létre, ami már elég erős lenne a hatalmi vákuum betöltéséhez. A terv azonban sehol nem aratott osztatlan sikert, a magyar álláspontot pedig jól mutatta Podmaniczky Frigyes kifakadása, hogy „inkább megyek Bécsbe a németek, mint Belgrádba a rácok közé”.
1866-ban Ausztria Olaszországgal és Poroszországgal keveredett háborúba, az utóbbi miniszterelnöke, Otto von Bismarck pedig az emigrációval is számolt. A megállapodás szerint a magyar egységek által támogatott olasz hadsereg az Adria felől, míg a porosz északról törne be az országba, amit a lakosság felkelése követne.

Júliusban egy 1500 fős légiót állítottak fel, amihez a poroszok biztosították a felszerelést. Bár a hátuk mögött ekkor már folytak a béketárgyalások, Klapka az egységével mégis megindult hazafelé. A magára maradt légió augusztus 3-án, délután kettőkor lépte át a magyar határt, majd benyomult Trencsén megyébe. A szemtanú szerint „az érzést, mely ekkor az egész sereget elfogta, nem lehet leírni, tisztek és emberek egymás karjaiba borultak.” Aznap a szlovák többségű Thurzófalváig (ma: Turzovka) jutottak, de a falu lakossága felkelés helyett tétlen maradt. A helyzet tarthatatlan volt, hiszen a sokszoros túlerőben lévő ellenség már közeledett, így a légió másnap egy puskalövés nélkül kivonult az országból. A békét a magyar ügy teljes mellőzésével rövidesen megkötötték, az egységet feloszlatták, amivel az utolsó remény is elúszott. A kiegyezés egy éven belül megtörtént, az emigránsok az amnesztiával élve hazatértek, egyedül Kossuth maradt haláláig száműzetésben.
Bár az emigráció 18 éve alatt mindent megtett egy új szabadságharcért, Kossuthék a nyugati közvélemény szimpátiája ellenére is kudarcot vallottak. Az európai hatalmak Ausztriát csak legyőzni akarták, felszámolni nem, így a magyar ügy időnkénti elővétele mindössze az osztrákok „puhítását” szolgálta, nem pedig a függetlenségi küzdelmünk támogatását. De részben az emigrációnak köszönhetően egy rendkívül pozitív megítélés alakult ki rólunk Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, a szabadságharcos nemzet képe, ami az ottani közvéleményben a század végéig meghatározó maradt.

Vesztróczy Zsolt