Nec arte, nec marte: Komárom 1848–49-ben

A Duna és a Vág torkolatánál fekvő Komárom területe az ókor óta lakott volt, az évszázadok során éltek itt kelták, rómaiak, avarok, morvák, frankok és magyarok. Hadászati jelentősége 1526 után nőtt meg, amikor Bécs egyik elővédje lett. Emiatt a várat a 16–17. század során több lépcsőben bővítették, majd az építkezések a napóleoni háborúk alatt folytatódtak, az 1840-es évek közepére pedig ez lett a birodalom egyik legerősebb erődítménye. A vár fekvésénél fogva képes volt a Bécs és Buda közötti vízi és szárazföldi utakat ellenőrizni, így háború esetén a támadónak mindenképpen izolálnia kellett ezt a hatalmas erődrendszert, ami meglehetősen komoly erőket igényelt.
1848 őszén, a romló magyar–Habsburg viszony miatt a Komárom feletti uralom rendkívüli jelentőséggel bírt. A város és a nemzetőrség a Batthyány-kormányt, míg az erőd parancsnoka az udvart támogatta. A belső vár védelmét a magyar és idegen sorkatonaság, a külső falakét a nemzetőrség látta el nagyjából egyenlő létszámban, így minden azon múlt, hogy Bécs küld előbb erősítést, vagy Pest váltja fel a császári katonaságot hozzá hű alakulatokkal.
Szeptember közepén a várparancsnok az udvartól titokban katonákat kért, akiknek dél felől indulva éjjel kellett volna elfoglalniuk a várat. Tervük azonban az egyik pihenő alkalmával véletlenül két komáromi tudomására jutott, akik nyomban a városba vágtattak a vészhírrel. A polgármester erre felszedette a Dunán átvezető hidat, majd elvontatta az ott lévő csónakokat, így az érkező csapatok nem tudtak átkelni a folyón. Az akció kudarcba fulladt. A Batthyány-kormány válaszul az idegen katonákat nemzetőrökkel váltotta fel, majd a parancsnokuk, Majthényi István feleskette a helyőrséget az alkotmányra, így szeptember végére Komárom immár magyar kézre került. Ezt látva a várparancsnok egészségi okokra hivatkozva távozott, a császárpárti tisztjei pedig rövidesen követték.
Október elején a Pákozd felől menekülő Jellačić felszólította Majthényit a kapuk megnyitására, ő viszont válaszul harckészültségbe helyezte a helyőrséget. A várat rövidesen újabb magyar csapatokkal erősítették meg, és kiképző központ is működött itt.

A vár első ostroma
A császári katonaság 1849 januárjában zárta körül az erődöt, de az őrség még szabad elvonulás fejében sem volt hajlandó meghódolni. Helyette kitöréseket intéztek, a környéket jól ismerő futárok hozták-vitték az üzeneteket Komárom és Debrecen között, és március 15. megünnepléséről sem feledkeztek meg. Az is kedvezett a védelemnek, hogy az árvíz miatt a csallóközi és a mátyusföldi részek márciusig víz alá kerültek, ami lehetetlenné tette a falak megközelítését abból az irányból. A védelmet a későbbi aradi vértanú, Török Ignác tábornok irányította.
Március közepétől megkezdődött Komárom bombázása, és alig egy hónap alatt több mint 30 000 lövedék zúdult a városra. A cél a lakosság felőrlése volt, ezért a császáriak egyaránt lőtték a katonai és a polgári célpontokat. A komáromiak már előtte is sokat szenvedtek, hiszen szeptemberben tűzvész, januárban pedig árvíz pusztított a városban, de nem törtek meg. Az emberek a záporozó lövedékek elől először a mai Szent Rozália térre, majd a mostani buszpályaudvartól keletre található egykori Cigánymezőre menekültek, ahol fabódékban és sátrakban próbálták meg átvészelni a nehéz időket. Az ostromlók több támadást is indítottak, de ezeket a honvédek hol ágyútűzzel, hol kézitusában verték vissza.
Április elején a körülzárt várba megérkezett Kossuth üzenete, hogy tartsanak ki, mert jön a segítség. A Görgei vezette magyar hadsereg április 22-én érkezett meg, majd az ostromgyűrűt szétzúzva észak felől bevonult a várba. Eközben Lenkey tábornok kitörése a Csallóköz felé eső részt tisztította meg, amivel a Duna bal partján megszűnt a körülzárás. Április 25-éről 26-ára virradóra a magyar csapatok átkeltek folyón, majd hajnalban támadást indítva itt is kiűzték állásaiból az ellenséget, mely nyugat felé vonult vissza. A harcok végeztével komoly erődítési munkálatok kezdődtek, melynek során számos új védművet építettek, elsősorban a Duna déli partján és a város környéki szigeteken.

A második ostrom
Július elején újabb harcok kezdődtek Komárom környékén az előrenyomuló osztrák–orosz erők és honvédség között. Közel két hétig tartó véres állóharc után július 13-án Görgei serege kelet felé elvonult, míg Klapka 18 000 emberével a várban maradt. A feladata az volt, hogy minél nagyobb erőket lekötve tehermentesítse a keleten harcoló honvédsereget.
Az egyik kitörés során a honvédek rajtaütöttek a tatai osztrák helyőrségen, ahol az ostromlók létszámáról és elhelyezkedéséről szóló iratokat is zsákmányoltak. Erre alapozva Klapka egy támadási tervet dolgozott ki, melynek első lépéseként július végén a Duna északi partjáról űzték el az ellenséget, majd augusztus 4-re virradóra a déli oldal került sorra. A folyón éj­szaka átkelő honvédcsapatok hajnalban támadást indítottak, és itt is elűzték az ellenséget, Klapka serege pedig egészen Győrig nyomult előre. E siker hatására a lakosság ismét mozgolódni kezdett, sőt Székesfehérváron felkelés tört ki, és elűzték az osztrák helyőrséget. A hadművelet során Komárom védői hatalmas mennyiségű élelmet és lőszert zsákmányoltak, ráadásul 5000-6000 újoncot is toboroztak. Klapka innen tovább akart nyomulni Ausztria felé, de a fősereg kudarcairól hírt kapva tíz nap múlva Komáromba vonult vissza.
Az osztrákok és az oroszok hamarosan helyreállították az ostromzárat, de a védők így sem kapituláltak. Bár Klapkáék több forrásból is megbizonyosodtak a fegyverletételről, így sem mentek bele a feltétel nélküli megadásba, mint Arad vagy Pétervárad. A magára maradt Komárom ekkor lényegében egy önálló városállammá alakult, ahol a költségek fedezésére még saját pénzt is nyomtak. Közben a védők eredményes harcot folytattak, kirohanásokat intéztek, a vár ellen indított rohamokat pedig rendre visszaverték.
A körülzárt Komáromban a katonaság harci szellemének fenntartása nem volt könnyű, itt is akadtak szökések, míg a Bocskay-huszárok fellázadtak és haza akartak menni. Klapka hiába próbált szép szóval hatni rájuk, a végén kénytelen volt keményen megtorolni a fegyelemsértést, ami hadbírósági tárgyalást és 15 halálos ítéletet jelentett.
 

A megegyezés
Bár Komárom gyors bevételére nem volt esély, azzal a védők is tisztában voltak, hogy nem tarthatnak ki a végtelenségig. Szeptember elején tárgyalásokat kezdtek, de a megadás feltételeként Klapkáék amnesztiát kértek a szabadságharc valamennyi résztvevője számára, amit a császáriak nem fogadtak el. Szeptember közepén, látva a folyamatosan érkező ellenséges csapatokat, a haditanács változtatott az álláspontján, és az országos amnesztiáról lemondva kizárólag a komáromi várőrség megmentését tűzte ki célul. Bár osztrák részről kezdetben ezt is elutasították, végül a bécsi udvar is felismerte, hogy az erődrendszer bevétele horribilis emberi és anyagi áldozatokkal járna, így belementek a megegyezésbe. Ferenc József ekkor Haynaut nevezte ki az ostromló sereg parancsnokának, aki nyomban tárgyalni hívta Klapkát. A haditanács azonban nem engedte ki a várból a tábornokot, így a tanácskozáson más vezette a magyar küldöttséget.
A tárgyalás szeptember 27-én, a Komárom melletti Herkály­pusztán 10 óra körül kezdődött, és délre már megszületett az egyezség. A hódolati szerződésnek is nevezett kapitulációs okmány szerint a harcokat azonnal beszüntetik, az őrség amnesztiát kap, de mindenki választhat a büntetlenséget biztosító menlevél, azaz a Geleitschein vagy a külföldre szóló útlevél között. A vagyonuk is megmarad, az egyébként megsemmisítésre ítélt magyar forradalmi pénzeket pedig osztrákra váltják. A megállapodás nem vonatkozott a Komáromban lévő tisztviselőkre és hivatalnokokra, de Klapka egy ügyes húzással katonai rangot adott nekik, így ők is megmenekültek.

A szabadságharc utolsó hadieseményére 1849. szeptember 27-én került sor. Hajnalban egy szakasz honvéd kelt át a Dunán egy hadnagy vezetésével, hogy az ellenséges kézben lévő déli területről szőlőt hozzon az egyik főtiszt feleségének. A gáláns tiszt és csapata azonban a reggeli ködben egy osztrák előőrssel akadt össze, de a tűzharcnak nem volt sebesültje. Termést viszont nem találtak a harcok miatt megműveletlen szőlőben.
A tisztikar radikális tagjai elítélték a megegyezést, és összeesküvést terveztek Klapka ellen. A Csallóközi Köztársaságot kikiáltva a végsőkig akarták folytatni a harcot, de a tábornok vezetőjüket lefogatva elejét vette a felelőtlen akciónak. A vár átadása október 2. és 4. között zajlott. A katonák szó szerint könnyes búcsút vettek egymástól, a szemtanú szerint „levert alakok, bús arcok, kesergő szemek, bánatos honvédek” voltak mindenfelé.
Klapka utolsó, október 3-án kiadott napiparancsa reális képet adott a történtekről. A tábornok szerint „megtettük, amit emberi erő megtenni képes és pirulás nélkül állhatunk meg Isten és a világ ítélőszéké előtt (…). És így lelépünk a pályáról (…), melyen ugyan elvérezhetünk még, de a haza ügyének nem tehetünk többé szolgálatot!” Kitartásával ezrek életét és szabadságát mentette meg, és nem rajta múlt, hogy a komáromi feltételeket nem sikerült kiterjeszteni a szabadságharc valamennyi résztvevőjére.

Vesztróczy Zsolt