Mítoszok és parabolák

Szászi Zoltán huszadik önálló kötete 13 novellát tartalmaz, amelyek a szerző korábbi prózai munkáitól eltérő, újszerű poétikai utakat nyitnak meg. Az írások egy része a hungarofuturizmus, azaz a történelmi motívumok és emlékezet, valamint a népi és kulturális hagyományok felforgatására, ironikus és kritikai szemléletére fókuszáló irányzat jegyében született. Ilyen a Kilövés, avagy beszély egy palóc űrrakétáról, amely a palóc irodalmi tér és hagyomány felülírása, átrendezése a sci-fi műfaji eszköztára segítségével. A fanyarok kimenetele – azaz kép a jövőből címében is reflektál a Feszty-körképre, és a történelem és kultúrtörténet számos elemét dekonstruálva disztópikus világképet teremt. A Ne szólj, szám, nem fáj robotom! (hungarofuturista beszély) a Philip K. Dick-univerzumban felvetett kérdés rekonstruálása (öntudatra ébrednek-e a gépek?). Az Új idők Fanyáriában, azaz amikor Dzsézi lent járt kicsit a túlvilágjárás, újjászületés motívumát is újragondolja, itt az Automata ad visszautat a léleknek. A Mindenre hat, macska nem hungarofuturista írás, de témájában illeszkedik az említett novellákhoz: a globális összeesküvés-elméletek groteszk portréja, ahol a tudományosan és technikailag kódolt, szervezett és értelmezett világ alakulásába egy macska avatkozik bele.
A hungarofuturista írások mind a tudományos-fantasztikus, az abszurd és a groteszk irodalmi hagyományokra épülő nyelvi-stilisztikai és narratív sajátosságaikkal, mind tematikusan kapcsolódnak egymáshoz. A fiktív helyszínek egy közös világ (Íszak-Hunnónia) részeként értelmezhetők, ahol az idő és a szereplők részben azonosak, a szöveg pedig újra meg újra rákérdez arra, mi az ember, a társadalom, hogyan viszonyul egymáshoz egyén és hatalom, egyén és gép, gondolkodás és mechanizmus. A kulturális, történelmi és művészeti tények, utalások, tárgyi vagy mentális elemek a teremtett világ szegmenseivel keverednek. A szövegtérben így létesülő világ és társadalom ambivalenciái minden esetben egzisztenciális kérdéseket vetnek fel, amelyekre humoros vagy ironikus válaszokat kapunk.
A novellák második csoportja szintén az irónia, a groteszk és a szarkazmus esztétikai minőségeit alkalmazva egy-egy, az adott kor és társadalom körülményei között érvényesülni próbáló karaktert láttat, s az elbeszélés a figurák kisszerűségét vagy éppen kiszolgáltatottságát, esetleg a múlt traumáinak feldolgozhatatlanságát mutatja meg. Találunk külső nézőpontból, az omnipotens elbeszélő szemszögéből megírt novellát, valamint én-beszélést is, a narrátor legtöbbször állást foglal, így a történetvezetés parabolisztikussá, példázatszerűvé válik.

A díszpolgárnő és A kétgyomrú birodalmi költő című novellákban a társadalmi elismerés kérdése kap hangsúlyt, valamint a halál eseménye, amely felülírja a korábbi pozíciókat. Az első írás a bordélyház vezetőjének állítólagos kitüntetése körüli bonyodalmakat vázolja, amelyek a nő halála következtében végül posztumusz elismerést eredményeznek, a második portrénovellában a magát jelentős alkotónak tekintő, de leginkább a közösségi jelenlétével, mintsem poétikai eszköztárával érvényesülő költő testének nyughelye, emlékhelye az enyészetté válik, ezzel együtt az emléke is semmivé lesz. A Jól kinézni önreflexív női én-elbeszélés a saját halálról, a koporsóba tett test látványáról, az életben elkövetett hibákat, csalódásokat ellensúlyozó halotti pompa profán öröméről. A Betűtészta és a Zene, zene, zene gyermeki nézőpontból a bizonytalanságot mutatja fel, az első a jövőt, a második pedig a családtörténet kollektív, elhallgatott traumáival terhelt múltat illetően. Az Erika, Erika… és a Zongoraégetés szintén a történelmi trauma feldolgozását tematizálja: az első novella holokauszttúlélő főszereplője számára egy filmforgatás alkalmával elmosódik a határ a fikció és a valóság között, a második novella hőse pedig kórházi kezelés után, hallucinációk formájában, az én kivetítésével idézi fel újra a háború borzalmait.
Szászi korábbi elbeszélésköteteinek beszédmódja és szövegalakítási stratégiái leginkább A történeteket evő órában jelennek meg: az anekdotikus építkezésű szövegben a rokokó állóóra az idő mérésére szolgáló eszköz, de tárgyként az idő materiális jelölője is, továbbá az emlékezet és az érzékelés képességével felruházott, antropomorfizált karakter. Az óra tanúja a generációkon átívelő egyéni sorseseményeknek, de rendelkezik saját történettel is: a novella az ekphrászisz, a képleírás poétikai eszközével él például az óraház leírásánál, amely egyszerre reflektál a tárgy külsődleges jegyeire, valamint a mintázat készítésének időbeli folyamatára és a mester lehetséges történetére is.
A 13 műfaji kísérlet, stiláris játék, variáció emberiségtörténetre és társadalomkritikára, tanmesére és parabolára, disztópiára és szatírára. Az új könyv fókuszában a szerző korábbi írásaihoz hasonlóan ezúttal is a közösség történetei és az egyéni esendőségek állnak, azonban a gyűjtemény szövegszervezésével, szerkezeti és nyelvi megoldásaival új, a korábbiaktól eltérő perspektívát nyit Szászi Zoltán pályáján.

Szászi Zoltán: 13 – Mesék, novellák, történetek

Kalligram, Pozsony, 2023, 160 oldal