Lengyelország számára ez a háború olyan, mintha Oroszország őket támadta volna meg – Interjú Mitrovits Miklós történésszel, polonistával

Ezt a magatartást egyszerre jellemzi dinamika és pragmatizmus, valamint a kipróbált lengyel politikai és társadalmi mintákhoz való ragaszkodás. Lapunk számára Mitrovits Miklós polonista, az ELKH BTK Történettudományi Intézet és az Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Kutatóintézet tudományos főmunkatársa világította meg északi szomszédunk politikájának főbb mozgatórugóit.

Varsó az orosz agresszió kezdete óta vérmesen kardoskodik a nyugati szövetségi rendszer mellett. Eközben az a negatív szerep, amelyet az Európai Unió szemében betöltött az elmúlt években, jelentősen módosulni látszik – még akkor is, ha az Európai Parlament nemrég úgy döntött, egyelőre nem tanácsolja a lengyel helyreállítási terv elfogadását. Mi volt az, ami ezt a folyamatot Lengyelország részéről felgyorsította? Mennyire játszott ebben szerepet a háború?

A régiónk tekintetében abszo­lút fordulópontnak tartom február 24-ét. Maga a konfliktus 2014-ben robbant ki, amit a lengyelek, a baltiak, az ukránok, sőt, a románok is mindig háborúként kezeltek. Február 24-étől azonban egy új időszámítás lépett életbe, amikor nemcsak az úgynevezett szakadár területekre becsempészett orosz felszereléssel és külső pénzügyi támogatással működő fegyveresek harcoltak szórványosan ukrán haderővel, hanem Oroszország nyílt háborút indított Ukrajna ellen. Ebben a tekintetben új helyzet állt elő, ami új felállást eredményezett. Lengyelország az orosz állam nyugati irányú előrenyomulását mind földrajzi elhelyezkedése, mind történelmi tapasztalatai miatt mindig is abszolút elsőrendű veszélynek tartotta. Ez most be is következett. Innentől kezdve Lengyelország átkapcsolt egy másik üzemmódba, s azt mondhatja: megtörtént, amit mi mindig mondtunk, csak Európa és a partnereink nem hitték el. Ezt néhány héttel ezelőtt Andrzej Duda meg is fogalmazta a kijevi parlamentben.

Új helyzet van tehát, Lengyelország pedig ennek megfelelően politizál. Most mindegy, hogy mi volt a múltban, most a jelenlegi helyzetet kell kezelni.

Ez egyúttal nagyon aktív külpolitikai szerepvállalást is eredményez a lengyelek számára. Pontosan hogyan?

Egyértelmű, hogy Lengyelország magára vállalta Ukrajna képviseletét az Európai Unióban és a NATO-ban, s egyébként a világban – valamint az is, hogy ez most számukra olyan helyzet, mintha őket támadta volna meg Oroszország. Közben megvan a gazdasági, politikai és katonai súlyuk ahhoz, hogy érvényesítsék az érdekeiket. Az egyetlen probléma az EU-val való konfliktus volt. Közel négy hónap elteltével látszik, hogy a lengyel kormány hajlandó a nagyobb célok elérése végett lemondani a kisebbekről. A nagyobb cél pedig Oroszország legyőzése a nyugat-európai és amerikai összefogással. Ebben Lengyelország kulcsszerepet akar játszani, s játszik is. Ehhez képest jóval kisebb cél, hogy békésen hogyan alakítják át a lengyel belpolitikai életet. Ez fontos kérdés volt február 24. előtt. Nem mondom, hogy most nem fontos, hogyan alakítja át a kormány a saját szája íze szerint a bírósági rendszert, amit szinte mindenki kritizál az EU-ban. De közel négy hónapnyi háborús időszak után úgy tűnik, a kormány belátta, erről a célról Lengyelország nyugodtan lemondhat, még ha nem is örökre. Az tehát, hogy enyhül a Varsó és az EU közti feszültség, annak tulajdonítható, hogy a lengyel politika rendkívül pragmatikusan felállította a célokat, s ezekhez rendeli hozzá az eszközöket.

Varsóban megértették, hogy rendkívül nehéz úgy nagypolitikai szereplőnek tűnni, ha Lengyelország a játékszabályok betartása nélkül akarja érvényesíteni az érdekét az európai közösségben.

Ezzel kapcsolatban mennyire törekszik Varsó arra, hogy növelje Lengyelország nemzetközi politikai súlyát az ukrajnai háború végkifejletétől függetlenül?

Még jóval a háború előtt történt, hogy Németország politikai tekintetben látványosan visszavonult a térségből – ahogyan Washington is, elsősorban az afganisztáni csúfos kivonulás következtében. Valószínűleg Vlagyimir Putyin is azt érezte, hogy itt a kedvező alkalom a háború megindítására, hiszen a nagyhatalmak láthatóan nem fordítanak akkora figyelmet a kelet-közép-európai régióra, mint ko­ráb­ban. Ez a politikai vákuum nemcsak az oroszok kezére játszott, hanem a lengyelekére is. Lengyelország a háború kitörése után azonnal magához ragadta a kezdeményezést. Tehette, mivel a németek egyszerűen tanácstalanok voltak, az új kormány nem tudta, mit kellene tennie ebben a régióban. Mindez valószínűleg egészen máshogy festene, ha még mindig Angela Merkel lenne a német kancellár. Ráadásul a háború alakulása s a példátlan nyugati szolidaritás következtében a konfliktus elhúzódott, az oroszok nem érik el eredeti céljaikat, mi több, Svédország és Finnország is bejelentette a NATO-hoz való csatlakozási igényét, ami súlyos vereség az oroszok számára. Ez egyben azt is jelenti, hogy

az egész régió katonai, politika súlypontja eltolódik északra. Tehát amíg mi szerettük V4-es szemmel nézni a régiót, addig a súlypont most a lengyelek, a baltiak és a skandinávok területére helyeződik át.

Ennek ráadásul komoly történeti előzményei vannak, amit szintén nehéz meglátni a V4-ek felől.

Igen. Emellett folyamatosan, évszázadokon keresztül északi háborúkról beszélhetünk. Abból a szempontból viszont újszerű a dolog, hogy most nem háborús konfliktusban állnak egymással az északi államok, hanem példátlan összefogás szemtanúi lehetünk. Azt gondolom, Lengyelország felismerte az új geopolitikai helyzet jelentőségét, s élni kíván a lehetőséggel.

Nevezhető ez akkor lengyel szempontból egyfajta „geopolitikai konjunktúrának”?

Abszolút annak nevezném: ez egy súlypont-áthelyeződés, ami Lengyelország számára kedvező. Mi például Magyarországról vagy Szlovákiából nézve kevéssé szoktuk érezni, hogy Lengyelország tengeri ország – lehetne akár tengeri hatalom is. Tehát a jövőben ezek az északi országok fogják játszani a főszerepet a régió életében. Itt hozzátenném: bármilyen Ukrajna marad is a háború végére, akár egy békekötés vagy egy lehetséges tűzszünet, akár egy patthelyzet következtében, az látszik, hogy Lengyelország a lehető legszorosabban együtt akar majd működni vele. Megemlítenék egy másik szálat is: a Három Tenger Kezdeményezés rigai csúcstalálkozója előtt vagyunk (ez június 20–21-én volt, az interjú június 14-én készült – a szerk. megj.). A lengyel államfő bejelentette, hogy szeretné Ukrajnát bevonni ebbe a kezdeményezésbe. Ez szerintem szintén erősíteni fogja a súlypont áthelyeződését – ami, be kell látni, némiképpen kárára lesz a délebbre fekvő kisebb államoknak.

Ha a lengyel belpolitikát vesszük: az utóbbi hónapokban a rivális pártok vezetőitől több nyilatkozatot is hallottunk arról, hogy a köztük feszülő ellentéteket most félreteszik. Mennyire enyhülhetnek ténylegesen ezek az egyébként rendkívül éles konfliktusok a háború hatására?

Lengyelországban az ukrán helyzet időről időre egyesítette a társadalmat és a politikai elitet is. Ez így volt a 2004-es narancsos forra­dalom, valamint a 2014-es krími annexió idején – s így van most is.

Nem nagyon folyik arról vita a fősodorba tartozó politikai erők között, a társadalom döntő többségét is beleértve, hogy Lengyelország szuverenitására és függetlenségére veszélyt jelent az orosz előrenyomulás. Tehát minden esetben, amikor Ukrajnában valamiféle orosz beavatkozás történik, a lengyel társadalom egységesül ebben a kérdésben, szolidáris Ukrajnával, és egyértelműen annak nyugati orientációját támogatja, illetve azokat az ukrán politikai erőket, amelyek ebben érdekeltek.

Most is ezt látjuk, de ez nem jelenti azt, hogy megszűnt volna a lengyel politikai megosztottság bármilyen más kérdésben – sőt, ahogy látjuk az abortusz további szigorításáról szóló vitáknál vagy az Európai Unióval való konfliktusban, ezek az ellentétek továbbra is fennállnak. 

A közvélemény-kutatások viszont azt mutatják, hogy a politikai pártok között és a társadalomban sincs nagy nézetkülönbség a kérdésben, hogy helyes-e az, amit a lengyel kormány az ukrán ügyben képvisel. Viszont amikor arra kérdeznek rá, hogy kire szavazna, ha jövő vasárnap kéne választani, akkor ebből szinte semmit sem profitál a kormánypárt. Nagyon érdekes, hogy amíg a társadalom hozzávetőleg 70%-a egyetért az Ukrajna-politikával, addig a koalíciót vezető Jog és Igazságosság (PiS) népszerűsége 30-32%-on áll. Azt egyébként nem tartom kizártnak, hogy Andrzej Duda államfőként személyesen profitál ebből a helyzetből, s ő ezt szerintem meg is próbálja tudatosan kihasználni, de ez az ő személyes népszerűségére érvényes – amihez hozzájárul az a tény is, hogy az ellenzéknek jelenleg nincs államfőjelöltje.

Az, hogy a háború hogyan értékel át gyökeresen bizonyos jelenségeket, a lengyel–ukrán viszonyon is lemérhető. Gondoljunk csak a 20. század közepére, a volhíniai, kelet-galíciai mészárlásra vagy később a Visztula-műveletre: ez a viszony személyes és kulturális traumákkal is terhelt. Miért erősebb a segítségnyújtási szándék Varsó és Kijev között, mint a kölcsönös sérelmek felemlegetésének ösztöne?

A rendszerváltás óta eltelt 32 évben egymásnak feszül a hivatalos lengyel külpolitikai doktrína és az az igény, hogy feldolgozzák a lengyel–ukrán történelem konfliktusos szakaszait. Van tehát egy lényegileg 1990 óta konstans doktrína, amely szerint Lengyelország érdeke az, hogy a tőle keletre fekvő posztszovjet államokat minden rendelkezésére álló eszközzel függetlenítse Oroszországtól, erősítse szuverenitásukat, kultúrájukat. Ez a régió a lengyelek szempontjából egy ütköző- és biztonsági zóna, Oroszországgal pedig nem szabad határosnak lenniük, az maradjon ott, ahol 1990-ben meghúzták a határokat a Szovjetunió felbomlásakor. Egyébként a narancsos forradalomban is ezt láttuk, amikor a lengyel politika azért kardoskodott, hogy az elnökválasztásnak legyen egy megismételt második fordulója – azt Aleksander Kwaśniewski akkori lengyel államfő személyesen harcolt ki. Mindezzel szembefeszül az emlékezetpolitikai igény, mivel a történelem során szinte minden szomszéd állammal súlyos konfliktusai voltak Lengyelországnak – a litvánokkal és az ukránokkal különösen.

A külpolitikai doktrína viszont annak a belátására épült, hogy ezt el kell engedni. Pragmatikus, racionális okokból eredően nem kell folyamatosan feltépni a múlt sebeit – túl kell lépni rajtuk, meg kell békélni.

Igen ám, csakhogy mindig vannak olyan társadalmi vagy jobboldali politikai erők, amelyek a traumákat folyamatosan felhozzák. 2015-ben, a Krím elcsatolása után előállt egy nagyon érdekes helyzet, amikor a Polgári Platform először az államfői pozíciót, majd a Szejmet meg a szenátust is elvesztette. Ugyebár, főleg a PiS szavazótáborától jön az az emlékezetpolitikai igény, hogy a sérelmekről beszélni kell, s amíg az ukránok nem kérnek bocsánatot, addig nincs megbékélés. 

2015–16-ban lett is ebből lengyel–ukrán konfliktus, amikor a lengyel politika inkább a számonkérő szerepet vette magára, de aztán ez nagyon hamar lekerült a napirendről, miután Andrzej Duda elutazott Kijevbe és Harkivba. Sőt, a visszájára fordították az egészet olyan értelemben, hogy a lengyel emlékezetpolitikát képviselő Nemzeti Emlékezet Intézete (Instytut Pamięci Narodowej) az elmúlt években kifejezetten olyan témákra koncentrált, amelyek összekötik a lengyel és az ukrán népet. Egy rövid időszakot követően tehát a politikai elit belátta, hogy a Krím után vagyunk, nem szabad teret engedni az orosz terjeszkedésnek, bármikor továbbmehetnek, s ha ez megtörténik, akkor nekünk Ukrajna oldalán kell állnunk. Azt gondolom, hogy az emlékezetpolitika szintjén előkészítették a terepet, ezért most a lengyel társadalom döntő többsége szolidáris az ukrán menekültekkel és a harcolókkal.

Ez a szoros partneri viszony a háború közepén Varsó és Kijev között elvezethet-e oda, hogy az egymás közti törésvonalakat még jobban felszámolják? Volodimir Zelenszkij ukrán elnök például már tett is gesztusokat Lengyelországnak és Romániának, megígérte, hogy a lengyel és a román kisebbség helyzetét rendezni fogják.

Ilyenkor fel szokták hozni példaként az elmúlt három évtizedben lezajlott lengyel–német megbékélési folyamatot. Ott ugyan más volt felállás, mert a nyugati, gazdag és fejlettebb államnak kellett bocsánatot kérnie a lengyelek ellen elkövetett bűnökért, s ezt meg is tette – utána pedig rengeteg német tőke áramlott az országba. Jelen helyzetben viszont arról van szó, hogy

a keleti, fejletlenebb, háborúban álló államnak kéne bocsánatot kérnie mondjuk a volhíniai mészárlásért Lengyelországtól. Ez azért nehezebb, mert egyrészt rosszabb helyzetben vannak, másrészt azok, akik azt a vérengzést elkövették, törvény szerint Ukrajna nemzeti hősei. 2015-ben alkották meg a törvényt, amellyel kimondták, hogy az Ukrán Felkelő Hadsereg az ukrán függetlenségért harcolt.

Amit viszont a kérdésben felvetett, az szerintem nagyon fontos gesztus Ukrajnától. Persze az ukrajnai lengyelek nagyon más helyzetben vannak a magyar kisebbséghez képest, például nyelvileg előrehaladott az asszimilációjuk, szórványban élnek. Zelenszkij bejelentését ugyanakkor jól időzítették, még ha ez a véletlen műve is volt, mivel nem sokkal később jött a hír, hogy Fehéroroszországban bezárták az utolsó lengyel tannyelvű iskolát. Így az ukrán bejelentés egyfajta ellenpólussá vált: „igen, mi mások vagyunk”. Az igazi áttörés szerintem viszont az lenne, ha ukrán részről elhangozna egy bocsánatkérés a második világháború alatt elkövetett bűnökért. Ez óriási hasznot hajtana Ukrajna számára. Nem tartom kizártnak, hogy előbb-utóbb eljut idáig az ukrán vezetés.

A Kremltől gyakran felbukkan a dezinformáció, hogy Lengyelország valamilyen módon igényt tart a nyugat-ukrajnai területekre. Mennyire alapoz ilyenkor az orosz propagandagépezet a lengyel nacionalizmusban reálisan meglevő irredentizmusra?

A nyilvános információk alapján látszik, hogy az orosz szolgálatok igyekeznek Lengyelországban is megtalálni a potenciális szövetségeseiket. A parlamenti választások eredményei alapján van egy nulla és 1 százalék közötti lengyel szélsőjobboldali réteg, amelyben van bizonyos táptalaja az orosz törekvéseknek. Felhoznék egy nyilvánosságra került, ismert példát: 2018-ban a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség ungvári székházát három lengyel férfi kísérelte meg felgyújtani, később kiderült, hogy a háttérben orosz szolgálatok, orosz pénz állt. Az ilyen és ehhez hasonló erők viszont olyannyira marginálisak a lengyel politikai életben, hogy fősodrúvá válásuknak semmiféle esélye sincs. Még annak sem, hogy a Szejmben megjelenjenek. Azon pedig egyáltalán nem csodálkozom, hogy felbukkantak a határok módosítását mutató térképek, illetve hogy orosz és fehérorosz dezinformációk szerint voltak ajánlatok Ukrajna felosztására Oroszország, Lengyelország és Magyarország között. A nemrég elhunyt Vlagyimir Zsirinovszkij ezt többször is előadta az Állami Dumában már a 90-es években. Az efféle hangvétel tehát részét képezte a fősodratú orosz politikának egy taktika részeként: sosem a kormány vagy az orosz elnök mondta, hanem mindig az orosz álellenzék. Így folyik a közvélemény tesztelése, s várják a reakciókat. Magyarország tudtommal sohasem reagált ezekre az ötletekre, a lengyelek pedig határozottan visszautasították őket.

Ha már felsejlett, térjünk ki a lengyel–magyar kapcsolatokra is. Ön többször utalt arra, hogy mindig voltak problémák Varsó és Budapest között, de ezeket leginkább a válsághelyzetek tették láthatóbbá. Több, a magyar kormánnyal szemben erőteljesen kritikus megjegyzés is érkezett az elmúlt hónapokban a korábban szoros szövetségesnek tűnő lengyel kormány köreiből. Jarosław Kaczyński például a bucsai mészárlással kapcsolatban áprilisban arról beszélt, Orbán Viktor viseljen szemüveget, ha nem látja, hogy az orosz csapatok a felelősek a vérengzésért. Mennyire válhat tartóssá a szembenállás Varsó és Budapest között?

Az elmúlt 12 évben tapasztalt magyar–orosz viszony lengyel recepciója mindig is negatív volt. Lengyelország mindig veszélyesnek látta, hogy ők maguk orosz energiafüggőségbe kerüljenek.

Éppen ezért minden törekvésük arra irányult a rendszerváltás után, hogy amennyire lehet, megtartsák a szénipart, még ha az Európai Unió ezt ellenezte is. Egyszerűen nem akartak gáz- és olajfüggővé válni a Gazpromtól, mert úgy látták, Oroszország ezt nem szimpla üzletként kezeli, hanem adott esetben felhasználhatja politikai zsarolásra is. A 2000-es években erre többször is láthattunk példát Ukrajnában, amikor kormányokat próbáltak megbuktatni a gázcsap elzárásával. Hogy a magyar kormány a keleti nyitás keretében a hivatalos narratíva szerint pragmatikus üzleti és politikai kapcsolatokat ápol Oroszországgal, azt a lengyelek mindig rossz néven vették. 

A Krím elfoglalásakor és a donbaszi harcok kezdetekor nagyon hasonló lengyel nyilatkozatokat olvashattunk Magyarországgal szemben, mint ma, vagyis hogy Budapest nem méri fel azt a régiónkra leselkedő veszélyt, amit az orosz előrenyomulás jelent. Utána viszont lokális konfliktussá változott a donbaszi háború, így az orosz veszély is gyengült. 2015-ben kialakult egy politikai-ideológiai egység a magyar és a hatalomra jutó, a PiS által vezetett lengyel kormány között, s nagyon egyszerűen azt lehet mondani, hogy a lengyelek szőnyeg alá söpörték a kérdést. Ám tudható volt, hogy amint eszkalálódik a lokális háború, s Oroszország további területeket szeretne meghódítani, a problémák napvilágra kerülnek, majd éket fognak verni a lengyel és a magyar kormány közé. Nem véletlen, hogy bő három hónap elteltével sem tud rendeződni ez a viszony, hiszen hiába volt parlamenti választás, hiába alakult új kormány, az látszik, hogy külpolitikai irányváltásra nem nagyon számíthatunk, s ezt Varsóban is látják. Ha bekövetkezett volna valamilyen változás ezen a téren, akkor most jobbak lennének a kétoldalú viszonyok. Így viszont a magyar kormány arra kényszerül, hogy magyarázkodjon a lengyelek előtt. Legfőképp egyetlen érvet tud felhozni: hogy az ukránokkal van, velük vállal szolidaritást, amin a menekültek befogadását kell érteni. Más nem nagyon derül ki a hivatalos magyar nyilatkozatokból, de nem is lehetne mást mondani, mivel egyebet Budapest nem nagyon tesz az ukrán győzelem érdekében. Jelen pillanatban két esetben tud megváltozni a lengyel–magyar viszony. Először akkor, ha a magyar kormány külpolitikájában éles fordulat áll be, például elkezd fegyvereket szállítani – ha nem is Ukrajnának, de mondjuk Lengyelországnak –, felmondja Paks 2-t, megszavazza az energiaembargót és így tovább. Másodszor pedig akkor, ha a háború ismét lokálissá válik, hosszú időre csak a Donbaszra koncentrálódik, s esetleg valamilyen fegyverszünet köttetik. Jelen pillanatban egyiknek sem adok túl nagy esélyt, de vannak ilyen kiutak.