Egy korszak summázata – Szerbhorváth György új könyve a vajdasági magyar valóságirodalomról

A jugoszláviai szocializmusba ágyazódó vajdasági magyar világ megértésére tett kísérletek az elmúlt néhány évben megszaporodtak. A különféle összegzéseket különböző generációkhoz tartozó kutatók végezték el, s ez lényeges mozzanat. A korszak 1989 körüli lezáródását követően (vajdasági) magyar részről mind ez ideig kevesen foglalkoztak azzal, milyen állapotban volt a lokális magyar szellemi világ a jugoszláv rendszerben, például fellapozhatjuk az 1958-as születésű Losoncz Alpár A hatalom(nélküliség) horizontja – Hommage á Új Symposion  című könyvét (Forum Könyvkiadó, 2018). Roppant lényeges, hogy a Jugoszláviát csak gyermekfejjel megélő nemzedék érdelődésének homlokterébe is bekerült a jugoszláv szocializmus érája. Erről tanúskodik a Losoncz Márk és Rácz Krisztina által szerkesztett A jugoszláviai magyarok eszme- és politikatörténete 1945–1989 című tanulmánykötet (L‘Harmattan, 2019), valamint említést érdemel még Roginer Oszkár A jugoszláviai magyar irodalom terei című monográfiája is (VMMI, 2019), amelyek koncentráltan bontanak ki egy-egy témát.

Szerbhorváth György az említett szerzők között egyfajta „középső” generációnak számít, olyan kutató, aki már korábban is behatóan foglalkozott ezzel a korral (említsük még meg az avatott kutatók között az 1953-as születésű Vékás Jánost is). Jelen kötetében Szerbhorváth azt vizsgálja, hogy a vajdasági magyar értelmiségiek hogyan látták közösségük helyzetét 1945 és 1990 közt. Mennyire ástak le a problémák mélyére, s hogy sikerült-e rétegzett diagnózist felállítaniuk? A  szerző a feladat elvégzéséhez vajdasági magyar szociográfiák, riportok, társadalomrajzok, társadalomtudományos igényű írások, szociológiai tanulmányok elemzését végezte el.

Szerbhorváth nemcsak a jugoszláv világ, hanem a Vajdaság eszméjének és területének kontextusában is felteszi a kérdéseit. Erről szól nagyjából az első 100 oldal, ami elég töprengenivalót ad az olvasónak. A szerző a rá jellemző írói indulattal meglehetősen szkeptikus képet fest a jugoszláv rendszer magyar nemzetiséghez – amely ráadásul több mint 90 ezer fővel lett kevesebb a jelzett időszakban az 1948-as 430 ezres lélekszámhoz képest – való viszonyulásáról. Szkeptikus elsősorban abban az értelemben, hogy hangsúlyosnak tartja a rendszer mindvégig aktív represszív mivoltát, nem elhallgatva viszont a vajdasági magyar kultúra csúcsteljesítményeit vagy adott esetben a jugoszláv szocializmus kísérletező, progresszív voltát sem. Vagyis a felállított diagnózis rétegzett, adott esetben zavarba ejtő. Gyanítható, hogy a korabeli szocialista rendszer magyar kisebbséggel kapcsolatos színeváltozásai kapcsán egyes kutatók vitatkoznak majd Szerbhorváth némely megállapításával – ám ez nem érinti a kötet általános értékét.

A tematikusan sokszínű tartalomból emeljük ki a vajdasági magyar szociográfiával és szociológiával foglalkozó, a kötet címét adó fejezetet. Talán itt érthető meg leginkább az az általános és ellentmondásos szellemi helyzet, amellyel a korban a magyar értelmiség szembesült. A legkülönbözőbb műfajokban művelt szociográfia ugyanis egyszerre volt szókimondóan realista (ami például a tanyasi földművesek világát illette) és a szociális viszonyokat tekintve sekélyes (mondjuk az ipari munkásság témájában). Jellemző az is, hogy a szövegkorpusz több mint 20 évig tartó halmozódása után csak a 80-as években kezdtek foglalkozni a műfaj elméleti kérdéseivel – arról nem is beszélve, mennyire nem hatott rájuk a jugoszláviai társadalomtudományok kisugárzása, elsősorban a szociológia jelentette inspiráció, valamint hogy mennyire nem voltak képesek a törekvéseket szisztematikussá alakítani és műhely jellegűvé változtatni. Ez persze mit sem von le például Kalapis Zoltán szövegeinek értékéből, aki a korban szinte egyedüliként foglalkozott a magyar nőket sújtó munkahelyi és társadalmi hátrányokkal. Ám az idézetekből világosan látszik, hogy Csorba Béla vagy Dudás Károly Jugoszlávia szétesése idején pontosan érzékelte, milyen szellemi ára van ennek a lemaradásnak. Szerbhorváth több szimptómát is megfogalmaz a szociográfiával foglalkozó szerzőkről, akik szerinte egyfajta „belső küzdelmet” folytattak: „Többnyire a rendszer hívei, társutasai voltak, nem ellenzékiek, de a terepet látva, kisebbségi öntudatuk birtokában érzékelték közösségük problémáit. Ezeket aztán megírták, olykor szókimondóan és bátran, hogy aztán egyesek 1990-ben, ha saját fejükre nem, de a többiekére igyekeztek hamut szórni, hogy nem foglalkoztak a kisebbségiek sorsával. És noha a szociográfia már nem volt »veszélyes, életveszélyes műfaj«, azt szabadon művelhették volna, legtöbbjük meg sem kísérelte a valóságirodalom, a társadalomrajz művelését, saját szakmájuk vagy a politika vált prioritássá.” (170. o.)

A tartalomjegyzékre vetett futó pillantásból is látszik, hogy a monográfia rejtett kézikönyv is. Egy-egy tematikus fejezetben sűrített képet kapunk egyebek mellett Mirnics Károly szociológiai, Bori Imre irodalmi, Herceg János írói vagy Németh István riporter-szociográfusi munkásságáról. Megannyi összefoglaló igényű látlelet, amelyek a vajdasági magyar személyes értelmiségi műhelyekbe nyújtanak betekintést.

Amint azt olvashatjuk a Szerbhorváth-kötet egyes passzusaiban is, a vajdasági magyarság manapság nincs a legjobb kondícióban. A politikai közeg csak ritkán kedvezett igazán ennek a nemzetiségnek, s nincs ez máshogy ma sem. A demográfiai tendenciák pedig egyértelműek: az országon belüli migráció, valamint a külföldre távozás számos, még a 18. században létrejött magyar (illetve egyéb nemzetiségű) közösség végleges megszűnését vetíti előre a Vajdaságban. Fontos, hogy kutassuk, megértsük, „hogyan jutottunk el idáig”. „Mik voltunk egykor”, nem is olyan régen, egy talán jobb sorsra érdemes világban.

Szerbhorváth György: Nem tudták, hogy tudják. Vajdasági magyar valóságirodalom (1945−1990). Kalligram, 2021.