A gyónásra trenírozott áldozat

Pion István kisregénye ijesztő könyv, már az első fejezet különösen erős képpel zárul: „meztelenül kimentem az erkélyre, és a korláton át belevetettem magam a lent elterülő óriási bazsarózsaágyásba”. Ez a kétes értelmű zuhanás, földet érés lehet lélektani pofára esés, ikaroszi tragédia, de lehet jelképes megtisztulás is, eltűnés a burjánzó szépségben, feloldódás a megsemmisülésben.
Az énregény névtelen főhőse csetlik-botlik az iskolai élet útvesztőiben, bukdácsol, okiratokat hamisít, gyászjelentéseket kreál (másként mondva: barátait megajándékozza egy-egy szép emlékű dédivel), nem kerülheti el a szecskák (újoncok) sanyarú életét, puszta léte is provokáció, eleve túlélésre szocializálódik.

Hihetetlen, hogy a közösségi létformák az oktatási rendszerben lényegében meg-megújuló erőszakstruktúrák, melyek kitermelik a maguk hatalmi viszonyait, miközben ezt a képlékeny biomasszát elvben megbízható társadalmi erők formálják. Az iskola, úgy látszik, mindig a sokértelműen metaforikus határon van. 

Az ellenségkreálás közösségi aktus, a virtust az erőszak elviselése hergeli, a betagozódás pedig agresszorrá nevel. Vannak azért varázspillanatok: ilyen a szertornadiadal vagy később a verssel való találkozás, a bravúros átjutás a misztikus Búbánat-völgyön.
Pion remek nyelvet talál az iskolai, a kollégiumi létezés elbeszéléséhez: ez a nyelv fordulatos, olykor zenei és üde, máskor dermesztő, ha kell, hibrid, ha kell, le-letisztulóan koherens, szinte egy prózában írt elbeszélő költemény stációiként tagolható. Az olvasás előrehaladtával egyre inkább úgy érezzük, hogy a költeményt valójában az agresszív cselekedetek sorozatosan felépített dramaturgiája osztja énekekre.

A szivacs érintése okozta rejtélyes trauma és a „letörölhetetlen” tábla képe később nyer egészen konkrét magyarázatot, és ez az előrejelzés a nyelvhasználat korlátaira is figyelmeztet: a trauma végső soron elbeszélhetetlen, a feldolgozás folyamata egy elhallgatásokkal teli nyelvi folyamatot indít be. A tudatból kitörölhetetlen információk újraszerveződnek, mintha ismét történetté válva készülnének egy újabb offenzívára a gyógyuló én ellen. Pion 2017-ben fedte fel a nyilvánosság előtt, hogy egy egyházi iskola diákjaként abúzus áldozatává vált: ez az információ a regényt az autofikciós próza terepén is olvasható szöveggé avatja.
A mögöttes szexuális abúzus a szövegben olyan mintázatot teremt, melynek minden szálában áram futkos, s azonnal szikrázni kezd, ha csak hozzáérünk. A diáklányokkal űzött szexuális játékok fölületes mámora, az alkohol, a bulizás, a privát beavatottság semmit sem tud megnyugtatóan feloldani, főként, miután a szigorú egyházi iskolába áthelyezett, kiváló tornászfiúra felfigyel egy szerzetes tanár, akit Nelzonként emlegetnek, s aki a túlfűtött, elfojtásokkal terhes, egynemű közeg fő manipulátoraként régóta uralja a hatalmi terepet. Milyen messze vagyunk már Babits önmarcangoló Timár Virgiljétől! Nelzon kis híján újraaktiválja a bizalmasan meggyónt traumát. 

A regény legnyomasztóbb részei talán épp a kiskorú főhős és Nelzon zárt, klausztrofób jelenetei, a befolyásolási trükkök, az átlátszó kétértelműségek, a szavak, a gesztusok mögöttes jelentései, holott végeredményben „nem történik semmi”.

Zavarba ejtő a fiúk zuhanyozásának leírása is, mely egyszerre kísérli meg aktiválni a lappangó, érlelődő érzékiséget és a nyilvánvaló kiszolgáltatottságot. Szép ellenpont az iskolai rendtartás pontos időbeosztásának ismertetése. Az ember, főként, ha kamasz, mintha mindig büntetésben lenne, gyónnia mindenesetre kötelező. Bizonyos értelemben gyónás ez a könyv is.
Az iskolai fogalmazások tipikus beosztását idéző regényszerkezet (Bevezetés, Tárgyalás, Befejezés) korántsem ennyire programozottan „harmonikus” poétikájú írásmű. A szó szerint megismétlődő elemek mintha a helykeresés játékát, az ismételt nekifutás esélyeit szimbolizálnák, vagy az elbeszélő hangját bizonytalanítanák el. A kisregény a zsigeri élményszerűség rendkívüli energiákat aktiváló plasztikussága után áthangolódik a dokumentumirodalomra jellemző vendégszövegek (jegyzőkönyv, tanúvallomás, törvénycikkelyek) steril tónusára. Az önfeledten dermesztő nyelv hirtelen az objektív szörnyűség hivatali nyelvévé változik át, bár olykor mindkettő kommunikációs zsákutcaként sejlik fel. Nemcsak vallani nehéz az átélt eseményekről, hanem hivatalból, tárgyilagosan meghatározni sem egyszerű, hogy jogilag mi is történt valójában, illetve mi történhetett volna. A szégyen egészségtelen önvédelem.
Ez a történetet alapjaiban érintő kontúrvesztés mindkét térfélen megtörténik, miközben erőteljes foltokat látunk, beszennyeződött mintázatokat és főként folyamatos küzdelmet, minden értelemben: a nyelvvel, magával a fennálló rendszerrel, mondhatni, az emberi agresszió öngerjesztő természetével, mely minduntalan megpróbálja becserkészni a maga áldozatait.
A partnerkapcsolat és a bizalmi hálózat defektusain keresztül sérülő én öntudatra ébredése némi bizalmat ad, de a megszenvedett tapasztalat csak részben adható át. Rengeteg paradoxon terheli a létezést, túl sok ahhoz, hogy egyértelmű megoldásokban gondolkodhassunk.

Pion István: A Búbánat-völgyön át
Jelenkor, 2026, 157 oldal