Nagy Hajnal Csilla negyedik verseskötete olyan lírai teret hoz létre, amelyben elmosódnak a határok jelen és múlt, emlékezet és álom, valóság és fikció között. A Majdnem észszerű távolságból verseiben a kétely alakítja a költői megszólalás lehetőségeit.
„Csak hadd nézzelek / majdnem észszerű távolságból / abban a / tizenegy hónapban és / négy napban / amennyit még ezen a bolygón töltesz.”
Az idézet Nagy Hajnal Csilla Majdnem észszerű távolságból című verseskötetének nyitóverséből származik. A kötet címét is szolgáltató versrészlet azt sugallja, hogy a lírai én egyszerre tartózkodik a jelenben és a múltban. A címben is hangsúlyossá tett észszerűség felől nézve ez természetesen paradoxon, ám éppen ez a paradoxon válik a kötet egyik fontos szervezőelvévé. „Okkal jött ebbe a városba, / talán meghalni, / talán megszületni, / de mindkettő túl messze volt még” – olvassuk az Isztambulban játszódó Deniz című versben. A szerző itt is mintha az idő fölé emelkedne, mintha egy olyan nézőpontból szemlélné az idő folyását, amelyet nem érint sem az idő múlása, sem talán az elmúlás.
Miért ez a paradoxon, miért szükséges kívül helyezkedni az időn?
Kézenfekvő feltételezés, hogy ez a tudatállapot a gyász tapasztalatára emlékeztet: arra az állapotra, amikor a fájdalom különös kettősséget hoz létre, amikor az elme egyszerre időzik a jelenben és a múltban. A kötet verseit mélyen áthatja az elmúlás közelségének élménye és a gyász – nem csupán egy másik ember elvesztése fölött érzett gyász, hanem a meg nem élt lehetőségek, az elszalasztott pillanatok miatti gyász is. A költő újra és újra visszatér ezekhez a mi lett volna, ha típusú helyzetekhez – ami valamelyest szintén paradoxon, hiszen a lírai én valójában rendkívül gazdag tapasztalatvilágot jár be.
A költő azonban nem csupán az idő fölött áll, hanem saját történetei fölött is. A Majdnem észszerű távolságból Nagy Hajnal Csilla negyedik kötete, mely organikusan nő ki eddigi munkájából.
A kötet versei találkozásokról, sorsokról, sorstöredékekről mesélnek, helyenként erősen prózai jellegűek, hátterükben utazások, álmok és emberi kapcsolatok sejlenek fel.
E tekintetben a kötet erősen emlékeztet a szerző Hét című kisregényére, amelyben ugyan külön szálakon bomlik ki a szereplők sorsa, egy idő után ezek a szálak azonban összefonódnak, összekuszálódnak.
A Majdnem észszerű távolságból versei olykor egy-egy személy szubjektív portréját rajzolják meg.
Eközben a szerző különösen izgalmas, ismerősnek ható szövegvilágot teremt azzal, hogy az egyik versben felbukkanó alakok a kötet későbbi darabjaiban is visszatérnek, illetve visszatérő motívumok utalnak korábban megismert eseményekre. Az időn, a múláson és az elmúláson kívül helyezkedő nézőpont így nem pusztán tematikus elem, hanem poétikai eszköz is: lehetővé teszi, hogy a szerző narrátorként emelje be önmagát a szövegekbe, miközben az olvasó végig tudatában marad annak, hogy mindaz, ami a versekben megjelenik, szükségszerűen konstruált.
Talán éppen ezért jut ilyen hangsúlyos szerep az álmoknak a kötetben.
„Egy lány minap az álomparalíziséről / mesélt nekem, arról, hogy a múltkor / hatszor ébredt fel a szobájában / egymás után, / míg végül sikerült a valóságra bukkannia” – olvassuk a Szövettan című versben. Az álom azért válik különösen izgalmas térré a költő számára, mert a racionális és az irracionális határán helyezkedik el: az emlékek keverednek a fantáziával, a jelen a múlttal, ahol a jelen és a múlt is lehet pusztán illúzió, de ha akarnánk, valóság is. Olyan tér ez, ahol a valóság és az illúzió folyamatosan egymásba csúszik, s amely szerkezetében szinte tökéletesen megfelel annak a köztes világnak, amelyet Nagy Hajnal Csilla versei is létrehoznak.
Helyenként maga a versírás folyamata is a szöveg tárgyává válik, s talán éppen ezek a kötet legerősebb darabjai. A Fikció című vers egy különös találkozást beszél el, amelynek végén a vers szereplője már magával a szerzővel folytat párbeszédet. Végül az a bizonyos személy, akivel a költő találkozott, „elindult kifelé a lapról”, majd így folytatja:
„már láttam a sor végét / ami után új bekezdés jön / és megértettem hogy abban a bekezdésben / ő már nem akar szerepelni.”
Ahogyan a kötetet záró versben a szereplő megkérdőjelezi saját jelenlétét a szerző versében, úgy kérdőjeleződik meg maguknak a történéseknek a jelentősége is: „azért nem volt ez értelem nélkül / nem vákuumban teltek az évek” – ismétlődik a Konstruktívabb nihilizmust című vers két sora, amelyek mögött mégis ott munkál a bizonytalanság. Nagy Hajnal Csilla költészetének egyik legfontosabb sajátossága éppen ez a kétely. Nyelve folyamatosan megkérdőjelezi önmagát; a lírai én rendre visszatér korábbi állításaihoz, újrafogalmaz, pontosít, korrigál. Nemcsak a világ értelmezése marad nyitott, hanem maga a megszólalás is állandó mozgásban van.
Nagy Hajnal Csilla: Majdnem észszerű távolságból. Kalligram, 2025.
A kötet Madách-nívódíjat kapott nemrégen a kötetért.
Ezt olvasta már ?
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.