Wawrinka fonákja felért a csúcsra

GYÖRGY NORBERT

Lehet persze vitázni arról, hogy mi lett volna, ha Rafa nem sérül meg a második játszma elején, de fölösleges. Igen, Rafa megsérült, mozgásán látszott, hogy messze nincs minden rendben, viszont amíg minden rendben volt, addig is Stanislas Wawrinka akarata érvényesült a pályán.

Wawrinka persze nyilván nem tudta volna végigvinni azt az űrjátékot, amivel az első szettben előrukkolt (bár az is lehet, hogy igen), és Nadal sérülése némileg megkönnyítette a dolgát, de ez semmit sem von le teljesítménye értékéből. Stanislas Wawrinka huszonnyolc évesen felnőtt a feladathoz, hogy végre megnyerjen egy GS-tornát. S tette ezt úgy, hogy a hatékonyság mellett, az idei AusOpenen messze ő játszotta a legszebb, leglátványosabb teniszt.

A siker kulcsa két dologban keresendő: Wawrinkáé a mezőny legjobb egykezes fonákja (ezzel pl. még a legendás John McEnroe is egyetért, s ő azért tudja, mit beszél), és Wawrinkának Magnus Norman az edzője (Norman korábban Robin Söderlingel is dolgozott együtt: 2009-ben pl. Söderling volt az, aki a Roland Garroson Nadalt meg tudta verni; a spanyolnak máig ez az egyetlen veresége a Garroson – micsoda véletlen).

Kezdjük ez utóbbival.

Bár Stanislas tehetségével mindenki tisztában volt, sokáig (mostanáig) az volt a legnagyobb gondja, hogy nem tudott kilépni a klasszis honfitárs, Roger Federer árnyékából. 2013-ban aztán jött Magnus Norman (2000 Roland Garros-döntőse), és mint a mesében, csodákat tett. Már a tavalyi AusOpenen is látszott, hogy Wawrinkának megnőtt az önbizalma (mert teniszezni addig is tudott), de akkor Djokovicstól egy szikrázó ötszettes és több mint ötórás thrillerben még kikapott. Az idei AusOpenen aztán az alsó ágon megint összekerültek, és mit ad isten, egy újabb szikrázó ötszettesben (a torna legjobb meccsén) már Wawrinka nyert.

„Tavaly őrült meccset játszottam Novakkal, sokat sírtam a kiesésre gondolva, de erőt gyűjtöttem és visszatértem” – foglalta össze a lényeget boldogan a friss GS-győztes.

Ami pedig az egykezes fonákot illeti: Roger Federer, Richard Gasquet, Tommy Robredo, Nicolás Almagro, Tommy Haas, Stanislas Wawrinka, hogy csak a legjobbakat említsük, akik a klasszikus egykezes backhandet részesítik előnyben. Közös bennük, hogy Federeren kívül egyiküknek sem sikerült Nadalt megvernie ezzel a harcmodorral, soha, semmilyen alkalommal. Egészen mostanáig.

Federer GS-tornán utoljára a 2007-es wimbledoni döntőben tudta legyőzni Rafát, egymás elleni mérlegük pedig elég nyomasztó: 23:10 a spanyol javára (Roger most is kikapott sima háromban az elődöntőben; felmerül a kérdés, hogy valóban a tizenhétszeres GS-győztes, tehát ilyen értelemben is abszolút csúcstartó Federer-e a valaha volt legjobb teniszjátékos, ha Nadal rendre elveri). A tegnapi döntő egyik nagy kérdése tehát az volt, hogy egykezes fonákkal ellen lehet-e szegülni Nadal pörgetett, fonákoldalra küldött gyilkos balkezes tenyereseinek.

Stanislas Wawrinka mától úgy a harmadik a ranglistán, hogy egy GS-tornán megverte az első kiemelt Nadalt, és a második (mellesleg címvédő) Djokovicsot (ilyen utoljára 1993-ban a spanyol Sergi Bruguerának sikerült a Roland Garroson). Most tehát ő legjobb svájci teniszező. S hogy hogyan lehet, ill. hogyan kell alkalmazni azt az ominózus egykezes fonákot Rafa (vagy bárki) ellen? Ha lesz hozzá kedve, Stanislas egy sör mellett elmagyarázhatja majd a második számú svájci játékosnak.