Nem a legjobb gárda győzött Münchenben?

Elázott világbajnokságnak nevezték a 74-es seregszemlét, mert június 13-tól, a Brazília–Jugoszlávia nyitómeccstől kezdve szinte naponta zuhogott, esett, szemerkélt az eső, nemegyszer irreális talajon küzdöttek a csapatok. A vb érdekessége volt, hogy 1950 óta most változott újra a lebonyolítás: a csoportmérkőzések után a nyolc legjobb két középdöntőben folytatta a küzdelmet, s a két csoportelső a vb-címért, a másodikok a bronzéremért játszottak. Általában minden válogatott óvatosan futballozott, mindenki a biztonságra törekedett, így meglehetősen színtelenek voltak a mérkőzések. Egyedül Lengyelország együttese képezett kivételt. Górski edző csapata magasra emelte a támadó labdarúgás zászlaját, a Lato–Szarmach–Gadocha villámtrió és a karmester Deyna futballozása csodálkozásra késztette a világot, a lengyelek voltak az egyetlenek, akik valami újjal rukkoltak elő: tökéletes szárnyjáték, fejjáték, állandó helyváltoztatás.

Amennyire dicsérni lehet a lengyeleket, annyira elmarasztalhatók a brazilok. Néhány nagy sztárjuk (Pelé, Gerson, Carlos Alberto, Tostao) elvesztése után európai stílúsú védekező játékkal próbálkoztak. Ez Zagallo edző nagy tévedése volt, mert a brazilok nem arra születtek, hogy védekezve játsszák a futballt, arra ott vannak a sokkal tehetségtelenebb futballnemzetek. Rossz volt nézni a dél-amerikaiak statikus, könnyen kiszámítható és főleg lassú labdarúgását.

Szűk 30 esztendő távlatából is nyugodtan leírhatjuk: Hollandia volt a vb legjobb csapata. Valamennyi futballistája birtokában volt a korszerű játékhoz szükséges technikai és taktikai tudásnak, erőnlétük is megfelelő volt. Nem véletlen, hogy a finálé előtti napokban az ő javukra billentek az esélyek, a világ sikerükben látta volna a sportág megújulását. Az amszterdami posta a döntő napján 100 ezer bélyeget készített elő „Hollandia – világbajnok” felülnyomással. Ki tudja, mikor kerülhetnek elő...

A döntő? Még most is szemünk előtt van a Nagy Sohasemvolt: az 50. másodpercben(!) a bíró 11-est ítélt a hazaiak ellen. Neeskens belőtte, és attól fogva védekezni próbált a holland válogatott. Gerd Müllerék ellen ez végzetesnek bizonyult. A nagy biztonságra átállással nemcsak csapategységeik, az egyének is elvesztették a szokott hatékonyságukat, a kulcsemberek, elsősorban Cruyff, meg sem tudták közelíteni igazi formájukat. Cruyff hamar megadta magát a legnémetebb német futballistának, a Terriernek becézett Vogstnak. És ezt nem bírta el a túlságosan is az ő játékára épített holland csapat. Azt is beszélték, ha Taylor nem pártoskodik, ha Hölzenbein eleséséért nem ítél büntetőt, ha a 2. félidőben Rep belövi a 100 százalékos helyzetet, ha... Még azt is mondták, Hollandia volt a vb legjobb csapata. Ez igaz. Az aranyérmet viszont a németek nyerték. Volt már ilyesmire példa. Mondjuk 1954-ben... Hogy azonban egy lényeges dolgot is említsünk: erőnlét. A csodálatos lengyel csapat és a csodálatos holland válogatott azért bukott el a nem annyira csodálatos nyugatnémet együttessel szemben, mert emez jobban bírta a minden addiginál hosszabb megterhelést, mert minden csapatrészében volt egy átlagon felüli futballista. És tulajdonképpen ezzel vált a legcsodálatosabb csapattá.

A 10. vb-döntő: NSZK–HOLLANDIA 2:1 (2:1). München, 76 ezer néző. Játékvezető. Taylor (angol). Góllövők: Neeskens (1., 11-esből), Breitner (25., 11-esből), Gerd Müller (43.). NSZK: Maier–Vogts, Beckenbauer, Schwarzenbeck, Breitner–Hoenes, Overath, Bonhof–Grabowski, Gerd Müller, Hölzenbein. HOLLANDIA: Jangbloed–Suurbier, Rijsbergen (De Jong), Haan, Krol–Jansen, Neeskens, Van Hanegen–Rep, Cruyff, Rensenbrink (R. Kerkhof). A 3. helyért: LENGYELORSZÁG–BRAZ#LIA 1:0. A gólkirályi címet a lengyel Lato szerezte meg, 7 gólt lőtt.