Brazíliát nem lehetett megállítani

Lehet-e valós körülmények között 2000 méter felett világbajnokságot rendezni? Ez a kérdés foglalkoztatta a résztvevőket és a szurkolókat. A válogatottak féltek a szokatlan tengerszínt feletti magasságtól, a szakemberek pedig aggódtak a játék jövőjéért, mert az angliai vb-n és később is nehéz napokat élt át a labdarúgás. A keménységet felváltotta a durvaság és a brutalitás, a játékot a taktikázás, egyre csökkent a nézők száma, napirenden voltak a botrányok, a futballháborúk. Május 31. és június 21. között azonban eloszlatták a kételyeket. A világbajnokság a legsportszerűbb keretek között zajlott le, és Mexikóban – elsősorban a brazilok jóvoltából – ismét játék lett a labdarúgás.

Pedig Brazília együttesét eltemették, mielőtt pályára lépett volna. Hogy Pelé már vesztett robbanékonyságából és gólerősségéből, hogy Tostao szemműtéte után óvatos... És a dél-amerikai csapat, illetve a helyszínen való előkészületi mérkőzések lebecsülése nagy szerepet játszott a csehszlovák együttes mexikói sorsának alakulásában. Hiába szerzett vezetést Petráš a 11. percben, a túlságosan magabiztos Jozef Marko edző és csapata 4:1-re kikapott, Pelé pedig újabb bizonyítékot szolgáltatott királyi voltáról. Gólját (jól emlékszünk rá) így örökítette meg az egyik tudósító: „Gerson 60 méterről keresztbevág egy labdát, Pelé felmegy a felhők közé, mellel veszi le és a labda engedelmesen lecsorog a lábához, ballal egyből lőhetne. Viktor szemben robog, Hagara kívülről gyömöszöli, Pelé toporog egyet, kiszámítja, hogy erre már eldől a kapus, és erre még nem ér oda a hátvéd. Főprofesszori toporgás, káprázatos gól...” Csehszlovákia még kikapott Angliától (0:1), Romániától (1:2), és El Salvadorral együtt pontot sem szerzett a vb-n. Játékát így kommentálta F. Thebaut francia szakíró: „A csehszlovák csapat régimódi futballt játszott, érthetetlenül ragaszkodott a 4–2–4-es rendszerhez. Ilyen értelemben már senki sem futballozott Mexikóban...”

A világbajnok angolok a negyeddöntőben már 2:0-ra vezettek az NSZK ellen (70. p.), és akkor – megálltak. Játszadozni kezdtek, iskoláztak, az időt húzták. Nem üldözték a megvert ellenfelet, mire a megvert ellenfél feltámadt, potyagólokkal egyenlített, és a hosszabbításban belötte a győztes gólt – természetesen Gerd Müller révén (10 találattal ő lett a gólkirály). Bonetti védett, Banks, a vb legjobb kapusa keserves arccal ült a kispadon. Elrontotta a gyomrát, hasmenést kapott. Ha ő véd, valószínűleg nem látjuk a világbajnokság leglátványosabb meccsét, az olasz-nyugatnémet elődöntőt. Talán akkor sem látjuk, ha a mexikói Yamasaki bíró a 90. perc végén lefújja a találkozót. Kissé álmosan elzárjuk a tévét, mondván, nem volt nagy mérkőzés, az olaszok némi szerencsével 1:0-ra győztek. Ennyi az egész. Másnapra mindenki elfelejti. Csakhogy a játékvezető az egyik olasz szimulálásáért hosszabbított. Ekkor egyenlített Schnellinger. Következett a 2x15 perces ráadás. Ettől kezdve az összecsapás minden idők egyik legnagyobb mérkőzésévé vált. Színes, változatos lett és a végletekig feszült a hangulat, akár egy krimiben. A fordulatok másodpercenként követték egymást, mindegyik fantasztikusabb volt az előzőnél. És a 80 ezer ember percenként ugrott talpra és hanyatlott vissza ámulva: nem, ez már valószínűtlen. 20 perc alatt öt gól született, a végeredmény 4:3 az olaszoknak.

Brazíliát nem lehetett megállítani. Amint nagy játékosai, élükön Pelével, magukra találtak, mindenki másnak csak statisztaszerep jutott a pályán. Emlékszünk még a finálé első góljára? Rivelino átadása szállt az olasz kap- felé, s Pelé Burgnich-csal együtt futott a labdára. A védőnél nyolc centivel alacsonyabb „Fekete Gyöngyszem” jó fél méterrel magasabbra ugrott mint ellenfele, és úgy fejelte a hálóba a labdát. Az utolsó gól még most is a szemünk előtt van. Pelé megállt a 11-es pont tájékán. Volt ebben valami kísérteties. Jobbról-balról rohantak felé az olasz védők, de a király ebben a helyzetben is képes volt kivárni a legmegfelelőbb helyzetet, aztán nagy nyugalommal tálalta a labdát a berohanó Carlos Alberto elé. Mert úgy illett, hogy a mindig mosolygós csapatkapitány rúgja a vb utolsó gólját.

Mexikóban megcsodálhattuk a brazil cseleket, fortélyokat, trükköket. De hiszen mindezt 1954-ben is tudták, 1962-ban is. Mégsem érvényesültek. A mexikói sikert az hozta meg nekik, hogy a játék igazi szépségeit most a tökéletes erőnlét, csapatfegyelem és az atlétikus képzettség szintjén tudták újra produkálni. Ráadásul a finálé hajrájában, a páratlan erőn-léttel rendelkező olaszok ellen, akik az elődöntőben az erőnlét „világbajnokát”, a nyugatnémeteket győzték le.

A 9. világbajnoki döntő: BRAZĺLIA-OLASZORSZÁG 4:1 (1:1). Mexikóváros, 108 ezer néző. Játékvezető: Glöckner (NDK-beli). Góllövők: Pelé (15), Boninsegna (37), Gerson (66), Jairzinho (71), Carlos Alberto (87). Brazília: Felix–Carlos Alberto, Brito, Piazza, Everaldo– Clodoaldo, Gerson, Rivelino–Jairzinho, Tostao, Pelé. Olaszország: Albertosi–Burgnich, Cera, Bertini (Juliano), Rosato, Facchetti–Domenghini, De Sisti, Mazzola–Boninsegna (Rivera), Riva.