„Azt csinálták, amiben megegyeztünk”

BŐD TITANILLA

Edzőként hogyan élte át a moszkvai világbajnokságot?

Pszichésen nagyon elfáradtam. Ezt sokan nem tudják megérteni, mert rendben, hogy a versenyző elfárad, de egy edző miben merül ki? De rengeteg mindenre kell figyelni, hogy minden be legyen biztosítva, és emellett készíteni a fiúkat. Ha nincs rajtszám, nem jó a hajó, nem jó az evező, az mind az én hibám lenne, ezért nagyon oda kell figyelni. A versenyt is talán még jobban átélem, mint a fiúk a hajóban. Biciklin kísérem őket a pálya mellett, kiabálok... Szóval eléggé elfáradtam.

Tarr György azt mondta, az ezer méteres távon akkora tempót diktáltak, hogy az edzők sem bírták a biciklin.

Igen, elég nagy volt a tempó, de néztem a fiúk csapásszámát, és az pont megfelelő volt, nem volt túllőve, nem is volt kevesebb. Az összes többi edző azt mondta nekem: „Jók vagytok, Peti, de ezt nem lehet kibírni.” Ránéztem Gyuri arcára, és egy laza tekintetet láttam, ezért tudtam, hogy ki fogjuk bírni, a többiek nem tudják, hogy mire vagyunk képesek.

Mekkora meglepetés volt, hogy két arannyal jöttek haza a fiúk? A vb előtt tartózkodtak a hangzatos fogadalmaktól...

Előzetesen senki nem vállalná be, hogy két aranyért megy. Bíztam azért egy éremben, természetesen az ezer méter a fontos, mert az az olimpiai szám, ötszázon a vb előtt idén nem is szereztünk érmet. Amikor láttam azt az ezres középfutamot, amit az ausztrálokkal lenyomtunk, már gondoltam, hogy ez a két legjobb hajó. Igaz, az is megfordult a fejemben, hogy a németeket és a fehéroroszokat nem lehet lebecsülni. Azt mondtam a fiúknak, nem azt akarom, hogy verjünk meg valakit, csak olyan időt menjünk, amennyit tudunk, s ha azt meg tudjuk csinálni, akkor az nagyon jó eredmény lesz.

Az ezres döntőben a kilences pályára kerültek a fiúk, ezt eleinte ők maguk is hátránynak hitték. De úgy tűnik, ez végül előny volt.

Jobban szeretem, ha a fiúk a bolyban vannak, mert akkor oda tudnak figyelni a többiekre. De most azt mondtam, nem kell semmit figyelni, csak azt kell nyújtani, amit tudunk, mert az elég. Nem kellett senkire ráakaszkodni.

Ötszázon csak a célfotó döntött Erikék és a Dombi, Boros kettős között. Ön a partról rögtön látta, hogy a védencei győztek?

Biciklin tekertem, oldalra néztem, és a japán kolléga kiabálta, hogy „nektek van meg”. Én azt hittem, két első helyet fognak kiadni, de nem lettem volna megelégedve az ezüsttel, miután láttam, hogyan mentek a srácok. Nem akartam elkiabálni semmit, de aztán nagy volt az öröm, mert évtizedek óta nem duplázott senki.

A fiúk ötszázon óriási hajrát vágtak ki. Ez volt a megbeszélt taktika?

Nagyon büszke vagyok a srácokra, mert pontosan azt csinálták, amiben megegyeztünk. Volt egy nagyon nagy rajtjuk, erre nagyon figyeltünk. Azt is mondtam nekik, hogy az utolsó száz vagy hetven méteren még muszáj lesz rátenni egy lapáttal, hogy megtartsuk a második-harmadik helyet, vagy akár még előbbre is lépjünk. És a fiúk milliméterre pontosan azt csinálták, amit megbeszéltünk.

A világbajnokság előtt Szolnokon is készült az egység. Ennek mekkora szerepe volt a két aranyéremben?

Biztosan nagyon nagy, mert találtunk egy erős csoportot, ahol kőkemény ellenfelek vannak, és vér folyik az edzéseken, a végére halottak a fiúk. Komáromban már nagyon be vannak állva egymás tempójára, Szolnokon viszont volt tizenegy remek kajakos, köztük olimpiai és világbajnokok. Megkaptunk minden edzéslehetőséget, párost, egyest, kétezret, rövidet, hosszút, és el voltunk zárva mindenkitől, nem idegesített minket senki.

Hogyan született meg az együttműködés a magyarországi társakkal?

Ki akartam venni a fiúkat egy kicsit a megszokott környezetükből, hogy valami új helyre menjünk, ne Račicébe, mert az 500 kilométerre van tőlünk. Kammerer Zolitól, aki nagyon jó barátom, háromszoros olimpiai bajnok, megkérdeztem, nem csatlakozhatnánk-e a csoportjukhoz, mivel nem leszünk ellenfelek, ők négyest mennek. Azt mondta, szívesen látnak. Ott találkoztam aztán az ausztrálokkal, így alakult ki ez az edzőtábor.

A fiúk azt mondták, eredetileg az ön ötlete volt, hogy ők ketten próbálják meg a párost. Már előre érezte, hogy sikeresek lehetnek?

Nem erről van szó. Tényleg az én ötletem volt, de csak azért, mert nem láttam más kiutat. Láttam, hogy a négyes nem működik, problémák vannak, s ha itt van az ország két legjobb kajakosa, akkor muszáj lenne megpróbálni a párost, más választásom nincs. Tudtam, hogy nyugalmat is kapok, és két kezelhető fiúval dolgozhatok, akik nagyon komoly teljesítményre képesek, ha rendesen törődnek velük.

Ez a két aranyérem mit jelent a jövőre nézve? Nagyobb felelősséget, elvárásokat?

Semmit. Az égvilágon semmit. Egy hónap múlva erre már csak emlékezni fogunk, és nemsokára már semmi másra nem fogunk gondolni, csak a jövő évi milánói olimpiai kvalifikációs világbajnokságra. Ott ha törik, ha szakad, muszáj az első hatban végeznünk.