A bíró volt a főszereplő

Két tizenegyessel nyert a Slovan a DAC otthonában. A rangadón remek volt a hangulat, de nem valamelyik játékos, hanem a játékvezető lett a főszereplő.

Vissza a kilencvenes évekbe: ilyen érzésünk volt a DAC–Slovanon. Az még nem a szofisztikált szingapúri bunda kora volt, de bizonyos meccseken bizonyos csapatok nem nyerhettek, ha beledöglöttek, akkor sem. Most pedig a DAC–Slovanon a Slovannak kellett nyernie.

Telt ház (5200 néző) előtt, tévés meccsen az ország egyik legjobb játékvezetője fújt, de nehéz volt szabadulni a gondolattól, hogy ítéletei tendenciózusan a Slovant segítik. Az égszínkékek két tizenegyessel nyerték meg a mérkőzést, mind a kettőt meg lehetett adni, bár az elsőt ugyanolyan nyugodt lelkiismerettel nem is lett volna muszáj megadni (a második, a kezezés egyértelmű volt). Ha viszont a Slovannak Huk és Szavicsevics ütközéséért tizenegyes járt, akkor tizenegyes járt volna a DAC-nak is, amikor Huk elől a lábával együtt kanalazták el a labdát, amikor Saláta kicsit megtaposta Stephens bokáját, meg akkor is, amikor Davist vitte le birkózómozdulattal a földre Milinkovics. Ezek a megmozdulások azonban Kráľovič játékvezető szerint szabályosak voltak.

Egy ilyen meccsen, mint a DAC–Slovan, ahol eleve izzik a levegő, és bármikor kitörhet a balhé, talán még nagyobb a bíró felelőssége, mint máskor. Neki kellene rögtön az elején jelezni, a meccset a kezében tartja, az a célja, hogy fair küzdelem legyen a pályán (és azon kívül is). Kráľovičnak ez nem sikerült. A hevesebb vérmérsékletű drukkereknek már a meccs tizenötödik percére 120-as volt a pulzusuk és 160-as a vérnyomásuk, a vérben forgó szemekről nem is beszélve. Tulajdonképpen tiszta szerencse, hogy valakinek nem durrant el az agya, és nem dobta meg valamivel a bírót, a játékosok önuralma is dicséretet érdemel, bár azért a lefújás után Tujvelt (a mindig békés, mosolygós Tujvelt) taktikai okokból le kellett fogni.

Az agresszivitás azonban vibrált a stadionban: azért az sem szokványos, hogy két játékos kakaskodásakor az újságírók közül üvölti valaki dühödten a hazainak, hogy üsse ki az ellenfelét.

A Slovan-drukkerek sok petárdát és görögtüzet hoztak, ezeket dobálták is a kapu mögé, így a tűzoltók nem unatkoztak. Meg nem erősített információk szerint az egyik toi-toi bódéban is lángra kapott valami. A vendégszektor vérmes drukkerei egyszer a kaput is átszakították (mondjuk ők lepődtek meg a legjobban ezen), de a biztonságiak azonnal ott termettek, és paprikaspray-vel lefújták a renitenseket.

A hazaiak között szép számmal voltak magyarországi ultrák is, egy Slovan-sálat felgyújtottak. A rohamosztagosok a biztonság kedvéért be is masíroztak az óra alá a két szektor közé, nehogy bárkinek is kedve támadjon átfutni a másik táborhoz. Ilyesmi végül nem is történt, a hazai drukkerek a meccs elején abszolút frappáns és senki által sem kifogásolható transzparenssel üzentek a slovanistáknak: „Ők [egy denevér és egy delfin képe] tudják, milyen az ultrahang, ők [Slovan-címer fejjel lefelé, áthúzva] nem!”

A hangulat rangadóhoz illő volt, a játék azonban nem. Ezt sem szabad elfelejteni. A hazaiak okkal mérgelődnek a bíráskodás miatt (Tomislav Maric vezetőedző komédiáról beszélt, Ľubomír Michalík csapatkapitány pedig arról, hogy a bírók félnek a Slovan ellen tizenegyest fújni), de az is tény, hogy a DAC nem sokat mutatott ezen a mérkőzésen. (Egyébként a Slovan sem, Kubík két ziccerén kívül nem volt helyzetük, akkor pedig már kontrákra játszottak.) A DAC-nak azonban elkelne egy kreatív játékos, aki váratlant is tud húzni, mert a sematikus passzolgatás és egy-egy előreívelés általában kevés a győzelemhez. Olyan meccseken is, ahol láthatatlan a játékvezető.