Újra kellene éleszteni a nagylégi tetszhalottat

A belső tartalékokat is ki kell aknázni – állítja dr. Jozef Koloň megbízott igazgatóSomogyi Tibor felvétele A kórház alkalmazottai számos tiltakozó megmozdulást szerveztek, segítséget kértek az akkori minisztertől, Roman Kováčtól, majd amikor nem jártak sikerrel, – hiszen ő bízta meg dr. Iveta Čížová igazgatónőt a privatizálás gyors előkészítésével, – az MKP közreműködésével foglalkozott ügyükkel a parlament egészségügyi bizottsága, és befagyasztotta a privatizációt. Akkoriban a vezetőség gazdasági visszaéléseiről csak dr. Jozef Koloň, a rehabilitációs osztály főorvosa és dr. Világi Izabella röntgenológus volt hajlandó nyíltan beszélni. A megtorlás nem is maradt el, a főorvost dr. Iveta Čížová július közepén nyomban leváltotta, majd anyasági szabadságra ment. Fel sem fogta, hogy jogtalanul cselekedett.

– Október végén már nem bírtam a tétlenséget, felkerestem az új egészségügyi minisztert. Felvázoltam neki a nagylégi gyógyintézetben történteket, a gyanús privatizálási praktikákat, s nem tagadom, segítséget kértem Rudolf Zajactól – ismerteti a közelmúlt eseményeit dr. Jozef Koloň, az intézet jelenlegi megbízott igazgatója. – Hát igen – mondja kesernyés mosollyal –, a miniszter az intézet élére állított, mert csak gyors személycserével lehetett meggátolni az anyagiak elherdálását. Megbízatásom december l-től szól, azóta se éjjelem, se nappalom. S hogy a pácban ne legyek egyedül, Világi doktornőt kértem fel, vállalja a helyettesi posztot. Nem tudtuk, mit vállalunk, a kereszt túl nehéz. Tetszhalottat kellene újraéleszteni, aminek sikere kétséges. Nem adjuk fel, de segítségre, az adósságok rendezésére van szükségünk.

Az igazgató és helyettese azt panaszolja, hogy az intézetben óriási a káosz: nem találják a létfontosságú iratokat, hiányoznak a szerződések, a számlák, át kell rágniuk magukat a rendeletek, törvények útvesztőjén. Mivel a korábbi vezetők nyugdíjba vonultak, már nem dolgoznak a kórházban, elmaradt az intézet átadása. – Gyakran találunk kifizetetlen számlákat, fogalmunk sincs, hány hullát találunk a szekrényben – próbálja oldani a feszültséget az igazgató, miközben tudja, a helyzet komoly. – Kifogásoltuk, hogy az előző vezetés egy nyitrai gyógyszertárból hozatta az orvosságokat, felbontanánk a szerződést, de nem találjuk. Arról pedig, hogy nekik is 200 ezer koronával tartozunk, a Čížová helyébe lépő dr. Juraj Palmaj igazgató elfelejtett tájékoztatni. Arról is csak ezen a poszton értesültem, hogy az önszántából felmondott kollégának, aki másnap munkába állt az egyik fővárosi kórházban, dr. Palmaj 5 havi lelépőt, vagyis több mint 80 ezer koronát fizettetett ki. Meggátoltuk viszont, hogy titkárnője 8 havi fizetéssel távozzon. A sorozatos törvénytelenségek miatt feljelentést tettünk, de félő, az elherdált pénzt dr. Čížová és más sem fogja visszaszolgáltatni.

A kórházban bevezették a szigorú takarékossági intézkedéseket, mindenkit beköltöztettek abba a pavilonba, amelyben a betegeket kezelik, a fűtési költségek csökkentése céljából dr. Koloň sem használja a kastélyban berendezett igazgatói irodákat. Valamit hozott a konyhára az is, hogy a karácsonyi ünnepek alatt és január első hetében nem fogadtak betegeket, a 132 alkalmazott szabadságát töltötte. A nagylégi intézetben hivatalosan 55 ágyon a rehabilitációra, hatvanon pedig a hosszan tartó ellátásra szorulókat kezelhetnék. Ám a valóság másképp fest: a magánosítási szándék miatt az előző vezetésnek nem volt fontos, hogy az egészségbiztosítókkal jó szerződéseket írjanak alá. – Sorozatosan tárgyalunk mindenkivel, s mivel képesek vagyunk rá, szeretnénk egyre több beteget utógondozni. Jelenleg a legnagyobb fejfájást az áramszolgáltató számláinak rendezése okozza – mondja gondterhelten az igazgató.

– Egyszerűbbnek képzeltük az egészet – veszi át a szót Világi doktornő –, s félő, hogy nem kerülhető el a létszámcsökkentés, bármennyire fájdalmas lépésről van is szó. A főorvosok és a főnővérek mérik fel, hány alkalmazottal működtethető egy-egy osztály. A leépítésről tárgyaluk a szakszervezettel is, bár az első megbeszélés tájékoztató jellegű, mégis viharos volt. Látszatra nem sok a havi 140 ezer koronás megtakarítás, ám a mi helyzetünkben erre is szükség van. A kevés is jobb a semminél – mondja szomorúan.

Az igazgató úgy véli, vannak még belső tartalékok, akadnak dolgozók, akik kihasználtsága nem megfelelő. – Amint kimászom a papírrengetegből, egy napra beállok takarítónőnek, s meggyőződöm arról, tényleg 3 alkalmazott kell-e a tisztaság fenntartásához. Aztán ápolónő is leszek, mert bár a főnővér szerint mindenki éjt-nappallá téve dolgozik, a gyors ellenőrzés kimutatta: a nővérek négy órán át szabadok – számolt be terveiről az igazgató, aki bízik abban, hogy rövid időn belül valóra válnak Zajac miniszter elképzelései, s módosul a munkatörvénykönyv is. Mert nagyon jó lenne, ha az elvégzett munka mennyisége és minősége alapján bérezhetné az alkalmazottakat. Hiszen nem igazságos, ha az az orvos, aki egy osztályon egyedül látja el a betegeket ugyanannyit keres, mint az, aki négy kollégájával osztozik az osztálynyi páciensen. Indokoltnak tartja a betegek hozzájárulását a kórházi költségekhez, hiszen a kosztot, a fűtést, a villanyt, a vizet és az ellátást magába foglaló 60 korona nem sok. – Ésszerű gazdálkodással, jobb munkaszervezéssel egyensúly teremthető a bevételek és a kiadások között, ám a 30 milliós régi adósságot önerőből ledolgozni nem tudjuk – magyarázza. – A használaton kívüli épületek eladásáról tárgyalunk, úgy véljük, ha ez sikerülne, és a pénz nem folyna az állam kasszájába, hanem adósságaink rendezésére fordíthatnák, fellélegezhetnénk. Valaha a kastélyt vagy 60 millió koronáért újították fel, jó volna túladni ezen is. Élni akarunk, harcolunk, mert meggyőződésünk: szükség van a rászorulók rehabilitálására, a hosszan tartó betegek ellátására szakosodott gyógyintézetre.