Sebastianus Litteratus de Thynod

A sort nemrég Kassán nyitották meg, de Erdélyben és az anyaországban is tisztelettel adóznak reneszánsz költőnk emlékének, akit – bár a baranyai Tinódon született, könyve Kolozsvárt jelent meg, halálának helye pedig Sárvár – mi, felvidéki magyarok méltán vallhatunk a magunkénak, hiszen 1548-ban végleg Kassán telepedett le. A költő házat, polgárjogot szerzett a városban. Felesége patikát nyitott, ő pedig verseit írogatta. Innen indult országjáró „turnéira”, hogy a krónikás énekeiben megverselt helyszíneket sorba látogassa.

Az énekes-tudósító

Tinódi Sebestyén, akit Lantosnak nevezett el a hálás utókor, 1500–1510 között született, és a 16. század egyetlen énekmondójának tartjuk napjainkban. Pedig a század közepéig Magyarországon számos vándorénekes járt udvarról udvarra, és kereste a kenyerét énekmondással, krónikák, históriák dalolásával. Tinódi volt talán az utolsó közülük. Mai szóhasználattal azt mondhatnánk, amolyan szabadfoglalkozású értelmiségi volt és hírlapíró, mert abban a korban, amikor nem voltak újságok, az énekmondók látták el a hírszolgálatot.

Polgári családban született, és a felemelkedés egyetlen lehetőségét, a tanulást választotta. Tudott latinul, értett hangjegyekhez. Pályáját a hatalmas főúr, Török Bálint szolgálatában kezdte. Eredetileg vitézi pályán ténykedett, s amikor kezén esett sebe alkalmatlanná tette a katonai szolgálatra, vált énekessé. Amikor Török Bálint fogságba esett, Tinódi állás nélkül maradt. Ekkor kezdte énekléssel keresni vékony kenyerét, várról várra járva énekelte az „újabban lött dolgokat”, a török elleni hadakozás híreit. Dalain keresztül szinte lépésről lépésre követhetjük útjait (Erdélyi história, Egervár viadala, Buda veszése, Szitnya, Léva, Csábrág és Murány várának megvevése, Szegedi veszedelem, A szalkai mezőn való viadalról). Ha kifogyott a hírekből, régebbi históriák felé fordult. Mint Szerb Antal írja róla: „Elmondta, hogyan látott Tar Lőrinc egy tüzes fürdőkádat a pokolban, mely körül négy tüzes ember Zsigmond királyra várt”, de – a kor szokása szerint – visszanyúlt a bibliai történetek kimeríthetetlen tárházába is. Előszeretettel énekelte meg a vándorénekesek keserű sorsát, a „füstös, hideg szobát”, a „puszta kamorát”, és pellengérezte ki a főuraktól nyert juttatások vámszedőit, az enyveskezű gazdatiszteket.

A lanttól a könyvnyomtatásig

„Szerzé nagy búvában egy hideg szobában, / Gyakran fú körmébe, mert nincsen pénz tarsolyában.” ĺgy vallott a vándorénekes sanyarú sorsáról, de immár abban a könyvben, amelyet 1554-ben Kolozsvárott jelentetett meg Cronica címen. A kobold tehát eljutott arra szintre, hogy énekei nyomtatásban is megjelenhettek, s ettől kezdve (azon túl, hogy könyveiből el-eladogatván szerény, de új jövedelmi forráshoz jutott) Magyarországon az énekmondás könyvnyomtatással folytatódik. Személyében tehát a régi magyar tradíció új formát és lehetőséget kap. Bár versei elválaszthatatlanok a lantkísérettől, a zenei aláfestéstől, a Cronica egy-egy verséből már nyilvánvaló, hogy szerzője nyomtatásra szánta.

„A nemtelen állapotból kiemelvén”

A történészek régen tudják, amit az iskolai tananyagok évtizedekig elhallgattak, hogy Tinódi Lantos Sebestyén nemesi rangot kapott az uralkodótól. Több mint egy évszázada a Turul című heraldikai és genealógiai közlöny 1901/1902-es évfolyamaiban két dolgozat foglalkozott a témával, pontosabban azzal, hogyan bukkantak nyomára a reneszánsz énekes nemeslevelének és címerének. Tinódi 1552-ben kérte az uralkodót, I. Ferdinándot, hogy emelje a nemesek sorába. Mint az említett lap tudósít, dr. Szádeczky Lajos a Gálosi Donáth család marosvásárhelyi oklevelei között találta meg az énekes költő címerkérő folyamodványát és címerlevelét. Felfedezéséről az Erdélyi Múzeum 1901-es 7. füzetében számolt be, és közölte a két oklevél szövegét. A Turul szerkesztősége megpróbálta kölcsönkérni az armálist, ez a próbálkozása azonban nem vezetett sikerre, így csak az Erdélyi Múzeum közleménye alapján ismertethette olvasóival a becses leletet. A címerkérő folyamodvány nincs keltezve, olvasható a Turul cikkében, de hihetőleg 1552-ben készült, miután az armális 1553. augusztus 25-én kelt. A szokott rövid fogalmazásban tartalmazza a kérvényező esedezését, ajándékozza meg őt Őfelsége nemességgel és címerrel. Az aláírás: Sebastianus Litteratus de Thynod. A felfedező szerint az egész kérvényhez, amely Tinódi kézírásával készült, egy címerrajz van mellékelve, amely „azonos azzal, amely Tinódi Cronicája kolozsvári 1554. kiadványa végén látható”.

Ferdinánd készségesen eleget tett a vándorénekes kérésének. A költőnek bizonyára befolyásos pártfogói lehettek Bécsben, akik nem restelltek egy-két jó szót szólni az érdekében. Erről árulkodnak a címerlevél szavai, amelyek szerint Tinódi Sebestyén magyar nyelvezetével, a verskomponálás elegáns ritmusával korának költőit felülmúlja, amiért a király őt és általa gyermekeit: Farkast, Sándort, Károlyt, Margitot és Juditot „a nemtelen állapotból kiemelvén, Magyarország nemesei sorába iktatja”. A nemességgel Tinódi megkapta az általa kért jelképes címert is. Az oklevélben azonban a címer nincs lefestve; helye üresen maradt, minden bizonnyal azért, mert a szegény poétának nem tudta megfizetni a piktort. Ebből is látszik, hogy a társadalmi ranglétrán való felkapaszkodás nem járt együtt az áhított jólét megszerzésével.

A magyar lét fókuszában

Dacára annak, hogy a költő-énekes a nemesek sorába emelkedett, a kor szintjét tekintve szegényen halt meg. Ahogyan erről egy kortárs számolt be levelében: „Tinódi Sebestyén megvetvén már ez halandó muzsikát, elment a menybéliekhez, hogy ott az angyalok között sokkal jobbat tanuljon.” Tinódi versei hozzáférhetőek a közönség számára. Hogy ezek a versek zene nélkül olvasva milyen értéket képviselnek, vita tárgyát képezheti, egy dolog azonban elvitathatatlan: Tinódi Lantos Sebestyén – szintén Szerb Antalra hivatkozva – „mindig igazat írt, szemtanúkkal beszélgetett, helyszíni tanulmányokat folytatott, és gazdag dokumentumanyagával számos későbbi költői életműnek szolgáltatott tárgyat és történelmi ihletet.” Kortársaira gyakorolt hatása azonban nem pusztán az adatközlések hiteléből adódik. Tinódi a 16. század magyarságának problémáit, a nemzet gondját vállalta és hirdette, hazafiságra buzdította a főurakat, ily módon az egyik első nemzeti költőnknek tarthatjuk. Kassai házát 1900 nyarán emléktáblával jelölte meg a hálás utókor.