Például fekete Afrikában

Ismerősöm jött haza a Tátrából, és meséli, milyen ott a helyzet. Úgy en bloc lehangoló, mondja, hiszen az erdők csonkig letarolva, s a mindenki által ismert képek, melyeket a televízió és a sajtó közöl, meg sem közelítik a valóságot. A helyreállítási munkák lassan haladnak; itt-ott két-három emberből álló csoportokat látni, akik a takarítást végzik, egyébként nyoma sincs annak, amit az ember hinne vagy gondolna, hogy tudniillik gőzerővel folyik a munka. Dolgozgatnak. Ami persze, csak első benyomás, hiszen, gyógykezelésen lévén, nem járhatta be az egész területet, így csak a szanatórium környékén látottakat tolmácsolta. De azért az egész helyzetről épületesen mesél az a példa, amit fél füllel hallott: Árvából útnak eredt egy csapat munkanélküli, hogy a kemencepadkán való heverészés helyett hasznos munkát végezzen, és mellesleg valami pénzhez is jusson. Pár nap múlva azonban lógó orral távoztak az árvai atyafiak a tett színhelyéről, mivel még a szállást is maguknak kellett fizetniük. A remélt segítség sem érkezik olyan tempóban, mint kívánatos lenne. Egyszóval: lötyögés folyik munka helyett. Ha ilyen ütemben kívánja a kormány meggyógyítani az ország (turisztikai szempontból) arany tojást tojó tyúkját, a jóisten a megmondhatója, mikor lesz a Tátra ismét turistaparadicsom.

Az ember elgondolkodik: olyan gazdag lenne ez a kis ország, hogy megengedheti magának ezt a luxust? Vagy egyszerűen arról van szó, amiről nálunk csaknem mindenütt, hogy lobbik és érdekcsoportok marakodnak a koncon, miközben szalad az idő? Amely egyébként mindig azoknak kedvez, akik előbb ébrednek. Hogy miközben a szállodatulajdonosok azon agyalnak, még több sípálya és szálloda kellene ebbe a pusztaságba, maga a lényeg veszik el: az erdő, a természet, a gyógyulás és a pihenés, amely ennek a legkisebb óriáshegységnek a lényegét, a varázsát adta.

A Tátráról jut eszembe egy másik eset. Az egyik, Pozsonyhoz közel fekvő község polgármestere közelharcot vív a természet- és állatvédőkkel. Utóbbiak szeretnék megakadályozni, hogy a község határában golfpálya épüljön (annak minden tartozékával), és megmaradjon a pár egyedet számláló túzokállomány, amely itt él és költ. Előbbi a golfpálya mellett kardoskodik, mert úgymond, az fellendítené az idegenforgalmat. A polgármester úr szerint a milliomosok sportlétesítménye nem háborgatná a túzokok nyugalmát. Amit elég nehéz elhinni. Hazai viszonyainkat ismerve, alig lehetnek kétségeink afelől, ki nyeri meg a csatát. Akinek több pénze van, s aki lefizethető. A túzok pedig, Európa egyik legveszélyeztetettebb madárfaja, mehet isten hírével.

Egy másik példával a murányi fennsíkon találkoztunk pár éve, amikor felautóztunk megnézni az európai viszonylatban is jelentős ménest. A csodálatos fennsíkon legelésző lovak őrzői elmondták, bizony hiába természetvédelmi terület ez is, vágják az erdőt valakik rendületlenül. De nem ám stikában, az éj leple alatt, hanem hatósági engedéllyel, legálisan. Merthogy minden csukott nagykapu mellett vannak kiskapuk. Nem tudom, változott-e azóta a helyzet a murányi fennsíkon, hiszen ezt még valamikor az első Dzurinda-kormány idején tapasztaltuk. De ha igen, akkor sem lehet okunk nagy örvendezésre, hiszen szinte naponta kerülnek napvilágra az újabbnál újabb esetek, amikor ilyen-olyan érdekcsoportok tűzön-vízen keresztülviszik az akaratukat. Tehetik, mert rejtélyes módon mindig megtalálják szándékukhoz a felsőbb szintű támogatást, miközben a természetvédők szélmalomharcot folytatnak a természeti kincsek védelméért.

Ez a helyzet csak akkor változik meg, ha – kormányoktól és éppen hatalmon levő garnitúráktól függetlenül – az országló urak felismerik, a természet a legnagyobb kincs. S ha már csak pénzben tudnak gondolkodni, rájönnek arra, ami a lenézett harmadik világban, Afrikában már jó ideje kiválóan működik: nem mindent levadászni viszik a gazdagokat a nemzeti parkokba, hanem nézelődni. Ott már csak a fényképezőgépek kattoghatnak a puskazávár helyett.